„Aki kiment az utcára, ellenségnek számított”
Szombat este éppen a feleségével vásárolt ruhákat májusban születendő gyermeküknek, mikor jött a telefon: másnap meg kell jelennie a bázison. Joszi – eredeti neve helye inkább ezt a fantázianevet használjuk – nem lepődött meg. A gázai hadművelet már pár napja tartott, és tudta, előbb-utóbb a tartalékosokat is behívják.
A 32 éves férfi átlagos izraeliként írja le magát. A kötelező három éves katonai szolgálat után elvégezte a Héber Egyetemet, tartalékosként évente pár hétre behívják szolgálatra vagy kiképzésre. „És ha rosszul sül el, akkor háborúba küldenek” – mondja egy jeruzsálemi étteremben üldögélve. Szolgált már Gázában korábban, épp ezért tudja: „senki sem ismerheti eléggé a labirintusszerű területet, aki nem gázai”. – A városi harc első számú szabálya: inkább ne csináld! Mert igazi rumli.
A parancsnoklás és az irányítás rémálom, majdnem lehetetlen – mondja a 360 négyzetkilométeres terület helyszínrajzáról. Házról házra haladtak az övezet északi részén, feladatuk az volt, hogy megtisztítsák a területet minden ellenségtől. Mint Joszi meséli, a legfontosabb, hogy „mindig tudd, hol vannak a többiek”. Folyamatosan figyelték őket. Hogy minél kevesebb katonát veszélyeztessenek, kettesével mozogtak a házak között. Így viszont az egység akár másfél kilométer hosszú területen is szétszóródhatott.
A parancsokat rendkívül nehéz volt eljuttatni a több száz méterre mögötte lévő katonáknak. Ráadásul, ha valaki fedezékbe akart menekülni, és át akart menni az úton, előtte mindenkit értesíteni kellett, nehogy lőjön. Ugyanis a palesztinokat korábban telefonon és szórólapokon szólították fel a távozásra. Elvileg civilnek nem volt szabad ott tartózkodnia. „Ezért mindenki, aki kiment az utcára ellenségnek számított, és lőni kellett.” – meséli Joszi.
Bár a Hamasz folyamatosan próbálta visszanyomni a területre a civileket, alakulata csak egy öregemberrel találkoztak. – Elkezdett kiabálni felénk: ez az én házam, és sem a Hamasz és sem ti nem tudtok innen elűzni! De végül is jól járt velünk, mert volt nálunk élelem és cigaretta – mondja Joszi. Hevesen reagál, amikor az izraeli hadsereget ért háborús bűnök vádja kerül szóba: „magunkat helyeztük veszélyesebb szituációkba, csak, hogy elkerüljük az ilyen eseteket” – magyarázza. Kiemeli, hogy a házak lebombázása, vagyis a lakosság evakuálása miatt kevesebb civil áldozat esett.
– Emlékszem, álltam a romok között és arra gondoltam, ez szörnyen néz ki. Ezt imádni fogja a BBC. De az igazság az, hogy ha minden házba be kellett volna mennünk, sokkal több gázai halt volna meg – mondja. A magát egyébként baloldaliként meghatározó Joszi azt meséli, a tartalékos katonák között mindig élénk erkölcsi vita folyik, legitim-e egy-egy hadművelet. Gázával kapcsolatban most konszenzus volt: be kellett menni.
A Gázában töltött 11 nap rendkívül feszült volt. Zombiként tért haza – mondja. Ellentétben a hagyományos harccal, itt nem lehetett cigiszünetet tartani vagy kikapcsolni, de aludni is alig. Első alkalommal tiltották meg a katonáknak, hogy mobiltelefonokat vigyenek be, nehogy elterelje a figyelmüket. – Minden második ház valójában csapda volt, tele robbanóanyaggal – meséli Joszi. Egyszer megpróbálták kideríteni, honnan lőnek rájuk, s az átvizsgálandó ház közelében az egyik katona hirtelen megszólalt: „Itt valami bűzlik”. A parancsnok belelőtt az ajtóba és a három emeletes ház az égbe repült: tele volt gázolajjal.
A csempészalagutak is állandó veszélyforrást jelentettek, ugyanis az övezet északi részéből is indulnak Egyiptomba alagutak. Joszi a hatemeletes pekingi szuperautópályákhoz hasonlítja őket. Mindegyik be volt drótozva. Találtak olyat, amely 20 méter mélyre nyúlt, és kiderült, hogy az első hatvan méterében három másik alagút is indul belőle. Sosem lehetett tudni, melyik vécéülőke rejt egy alagutat, így a házak átvizsgálása után sem lehettek biztos benne, nem leselkedik rájuk veszély.
A Hamasz nagyon felkészült volt. Volt idejük építkezni a 2005-ös gázai kivonulás óta, amit Joszi egyébként helyes döntésnek ítél. – A terroristák kedvencei a régi szovjet fegyverek, mert azokat könnyű beszerezni. Gázában azoknál szofisztikáltabb fegyvereket is találtunk, amelyek modern hadseregtől származtak. Drága fegyverek, amelyet nem engedhetnek meg maguknak egyszerű terrorszervezetek. A csekket valaki más fizette ki – fejti ki a tartalékos katona.
Meglepődve fogadták, amikor a hadművelet harmadik hetében kirendelték őket. – Nem számítottunk rá, mert sokkal többet is elérhettünk volna – mondja Joszi. Úgy értelmezi, Izrael azt üzente a Hamasznak: szedjétek össze magatokat, mert sokkal keményebben is tudunk válaszolni. – Nem tudom meghatározni, mit jelent a siker a városi harcban. Mindenesetre továbbra is hullanak a Kasszam-rakéták Izraelre és Gilad Salit tizedest még fogva tartják Gázában – mondja Joszi, bevallva, hogy húsz életet, köztünk a sajátjukat is feláldozták volna Salitért. „Mert a mítosz a fontos. Hiszen úgy megyünk harcba, hogy tudjuk, senki nem marad ott. Ezért a mítoszért mindenki hajlandó meghalni.”
