„Egymilliárd euró, vagy csak egy? Nem mindegy? Mennyit ér egy gyermek gyerekkora? A felnőttek árulása, az állam esztelensége, a szülők könnyei?”, tette fel a kérdést Jean-Jacques Martial, akit gyerekkorában hurcoltak el az Indiai-óceánon, Madagaszkártól keletre található Réunion szigetéről. 1966-ot írtak ekkor, a fiú pedig Franciaország tengeren túli megyéjéről az európai országrészbe, a gyéren lakott Creuse-be került. Az ezredfordulón ő robbantotta ki a botrányt, kártérítést is követelve a maga és mintegy 1600 sorstársa nevében gyermekrablásért. Bár jóvátételi ügye elévülés miatt elbukott a francia jog útvesztőjében, némi morális elégtételre kedden mégis sor kerülhet Párizsban. Martial úr is ott lehet a francia parlamentben, amikor a képviselők fejet hajtanak a néptelen francia vidékek betelepítésének céljával kontinenseken áthurcolt egykori gyerekek előtt. A túlnépesedett és 60 százalékos munkanélküliséggel küszködő Réunionból 1963-ban érkezett Franciaország európai részébe az első ilyen gyerek, és 1982-ben, a Mitterrand-korszak elején az utolsó. Véleményüket annak idején senki nem kérdezte, hozzátartozóiknak sokszor hazudtak. „Azóta is várjuk a retúrjegyet”, mondta Jean-Charles Pitou, akit kilencévesen telepítettek át nevelőszülőkhöz a szintén gyéren lakott közép-franciaországi Cantal megyébe.

– Ezek közül a gyerekek közül szinte senki nem volt árva, hanem a szüleik elhagyták őket, így a gyámhivatal felügyelete alá tartoztak. Nem volt világos, hogy szüleik miért mondtak le róluk. Mindenesetre a francia állam úgy érezte, nemcsak felelősséggel tartozik értük, de szabadon rendelkezhet is felettük – mondja a Népszabadságnak Ivan Jablonka francia történész, a párizsi XIII. számú egyetem kutatója, aki könyvet írt e témában.

A „remek ötlet” szülőatyja Michel Debré, az 50-es, 60-as évek francia politikájának egyik legismertebb alakja volt, aki miniszterelnöki posztot is betöltött Charles de Gaulle idején. A réunioni gyerekek szempontjából azonban lényegesebb, hogy ő volt a most 838 ezres népességű Réunion szigetének párizsi nemzetgyűlési képviselője. Egyszerűen úgy gondolta, hogy elboronálja az egyenlőtlenséget, ami abból adódott: a Francia Köztársaság egyik részén kevesen laknak, másutt meg sokan, s sok a gyerek. – Technikai értelemben a gyámhatóság réunioni részlegét illeti a felelősség, hiszen ők intézték az áttelepítéseket. Másfelől viszont azt gondolom, a francia állam egésze sem vonhatja ki magát ez alól. Egyrészt a XIX. századi hagyomány miatt, amely miatt úgy érezte, beavatkozhat az elhagyott gyerekek javára, másrészt a befolyásos Debré szerepe miatt, harmadszor pedig azért, mert az egészségügyi minisztérium felügyeletet gyakorolt a folyamat felett – mondta Jablonka, úgy vélve, „a jogi lehetőségeket a felperesek sajnos kimerítették Franciaországban. Az államnak viszont megmaradt a morális, politikai és emlékezeti felelőssége”. – Bőrszín szempontjából sem semleges kérdés ez. Akkoriban a „hatszöget”, vagyis az európai Franciaországot döntő többségükben fehérek lakták, míg a réunioniak feketék és meszticek – tette hozzá.

„Óriási egyéni és kollektív sebet kell begyógyítani”, állítja most Erika Bareigts, Réunion szocialista párti párizsi képviselője, aki parlamenti társai elé terjesztette a határozati javaslatot.

– Először 1968-ban lehetett nyilvánosan hallani a gyerekszállítmányokról, amikor azt a réunioni kommunisták felvetették. De mivel kommunisták voltak, nem nagyon figyeltek rájuk. A közvélemény előtt ma sem ismert ez a kérdés. Történészként is fontosnak tartom, hogy az oktatásban is szó essék róla. Ahogy más országoknak, Nagy-Britanniának, Írországnak, Ausztráliának, úgy Franciaországnak is számot kell vetnie múltja ezen részével – mondja Jablonka.