Nem elírás: Bothnia, nem pedig Bosznia. Erre a fiktív országra vadászott tavaly novemberben a NATO (valamint a szintén meghívott Svédország, Finnország és Ukrajna) hatezer katonája a lengyelországi Drawsko Pomorskie gyakorlóterén a Steadfast Jazz 2013 hadgyakorlat keretében. A szövetség 2006 óta legjelentősebb ilyen jellegű megmozdulásán azt az alaptörténetet játszották el, hogy Bothnia Észtországot fenyegette.

Egy az egyben semmilyen államot nem pécéznek ilyenkor ki potenciális agresszorként, de Bothnia a képzeletbeli vaktérképen való elhelyezéséhez támpontot nyújt, hogy Finnország közelében található, és mint a The Economist emlékeztet, a Steadfast Jazz 2013-at négy hónappal azt követően kezdték el tervezni, hogy az oroszok egy másik hadgyakorlaton éppen a Baltikum lerohanását szimulálták, egybekötve egy Lengyelországot érő, szintén fiktív atomtámadással. A brit hetilap alig leplezett keserűséggel számolt be róla, hogy miközben a kardcsörtető Oroszország védelmi költségvetése tavaly 26 százalékkal nőtt, a NATO-é (tisztelet a kivételnek, például Lengyelország) gyorsan csökken.

Az immár 28 tagúra bővült atlanti szövetség jövője körül is nagy a bizonytalanság, ahogyan az idei év végére lecseng a csaknem másfél évtizeden át fő tevékenységét adó afganisztáni misszió. A Fehér Ház elé olyan javaslatot tesznek saját katonai tervezői, amelynek értelmében 2014 után 10 ezer amerikai katona maradna csak az ázsiai országban. Barack Obama elnökségének végére, azaz 2017 elejére a nullához közelítene a görbe. Így az amerikai elnök elmondhatná, hogy nyolcéves hivatali ideje alatt az USA mindkét nagy háborúját, az irakit és az afganisztánit is lezárta. Ahogy az 1949-ben létrejött, majd több körben bővített NATO-nak a hidegháború vége után kétszer is ölébe hullott a megoldás (a kilencvenes években a délszláv háborúkkal összefüggő válságkezelés, 2001 után pedig a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem), most nem látszik ekkora feladat a láthatáron. És az étvágy is csökkent a nagy falatokra. De akkor mi értelme maradt a NATO-nak, amelynek eseményeivel, különösen az 1997-es hazai népszavazás körül, tele volt még a magyar sajtó, míg mára a mínuszos hírekből is kikopott, mit mond akár a szervezet főtitkára? A kérdés annál is aktuálisabb: hírek szerint a negyedével felmehet az új brüsszeli NATO-székház megépítésének számlája, s így akár 1,25 milliárd eurójába is kerülhet a transzatlanti adófizetőnek.

– Senki nem tudja egyelőre a választ,senkinek nincs víziója az új NATO-ról. Visszavonulunk Afganisztánból, az USA pedig egyre jobban Kelet-Ázsia felé fordul. Nincsenek igazán ösztönzőink a szeptemberre tervezett nagy-britanniai NATO-csúcs előtt sem – állítja Kurt Volker volt amerikai NATO-nagykövet (2008–2009), az Arizonai Állami Egyetemhez kapcsolódó McCain Intézet ügyvezető igazgatója, akit Washingtonban értünk el telefonon. Hiába a tervezés a brüsszeli NATO-központban, igazán a politikai csúcsvezetés irányvonala számít. „Kezdeményezés főleg Amerikából, illetve a nagyobb európai országokból jöhetne. Amíg ez nem történik meg, addig a brüsszeli bürokrácia semmit nem tehet”. A biztonságpolitikai szakember (akit a republikánus George W. Bush nevezett ki, és a demokrata párti Barack Obama váltott le) nem akarja „személyes kérdéssé” redukálni, hogy ki éppen a Fehér Ház lakója, de hozzáteszi: – Mondjuk úgy, arról van szó: olyan adminisztráció van-e hatalmon Washingtonban, amely befelé, vagy olyan, amely kifelé, a világra tekint. Reméljük, hogy egy új amerikai és európai vezetéssel megkezdődik majd az érdemibb gondolkodás a NATO jövőjéről.

– Missziós, stratégiai fáradtság lépett fel: nem hiszem, hogy az iraki és az afganisztáni küldetés után a NATO egyhamar újra ilyen méretű missziókra vállalkozna. Kisebb méretekben, mondjuk Afrikában, persze elképzelhető a NATO szerepvállalása. De Afganisztánban a csúcsidőben mintegy százezer katona szolgált. Az atlanti szervezet jelentősége csökken, ma már más típusú kihívásokkal áll szemben a világ, mint amilyenekre a NATO-t kitalálták. Ezt akár szerencsének is nevezhetjük, hiszen máskülönben katonai fenyegetettséggel állnánk szembe – mondja Tálas Péter. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóközpontjának vezetője úgy véli, a szövetség mindezzel együtt továbbra is beilleszkedik a nemzetközi biztonsági szervezetrendszerbe, amelynek korábban a legfőbb letéteményese volt. Elrettentő ereje megmarad.

Volker öt, a NATO életében bekövetkezett meghatározó tényezőt tart fontosnak kiemelni az 1991, azaz a Varsói Szerződés összeomlása utáni időkben: a válságkezelést, a partnerségi programokat, a bővítést, hadseregreformokat (a nehézkes seregekről a rugalmasabbakra való átállást), illetve az orosz intézményi kapcsolatrendszer kialakítását, benne a NATO–orosz tanáccsal. – 2014-ben ebből az ötből négy válságban van: a bővítés nem halad előre, visszavonjuk a válságkezelő csapatainkat, Moszkvával megromlott a viszony, a reformokat pedig akadályozza a védelmi büdzsék megnyirbálása. Marad tehát az ötödik: a partnerség. Ennek viszont olyan segítségnyújtás volt nemrég érdemben köszönhető, mint Kataré vagy az Egyesült Arab Emírségeké a 2011-es líbiai beavatkozás idején – mondja a volt amerikai NATO-nagykövet, három fő feladatot vázolva fel az óriási szervezetnek:

1. A közös védelem megerősítését az új kihívások fényében (terrorizmus, hagyományos katonai fenyegetés, a költségvetési szint fenntartásának szükségessége). 2. A demokráciában, békében élő országok közösségének megerősítése, a bővítés szem előtt tartásával. Szóba jöhet Macedónia, amennyiben Szkopje tisztázza a Görögországgal, mint NATO-taggal fennálló névvitáját (Macedónia és Makedónia, azaz Görögország északi országrésze. – A szerk.) 3. A NATO tágabb környezetének „kezelése”, például Közel-Kelet.

Volker úgy véli, Ukrajna és Grúzia csatlakozása fordulópontot jelentene a NATO tagsági politikájában. Pro forma Oroszország is csatlakozhat a szövetséghez, ezt legalábbis semmi nem zárja ki a NATO-szerződés értelmében. Más kérdés, hogy realitása sincs. Anders Fogh Rasmussen NATO-főtitkár, akinek szeptemberben jár le a mandátuma, az észak-atlanti szövetség és Oroszország kapcsolatáról szólva azt mondta a minapi, müncheni biztonságpolitikai konferencián: – A konstruktív közös munka helyett azt a „hideg együttműködés” jellemzi, és a legtöbb fontos kérdésben igen eltérőek az álláspontok. – E kapcsolatot két fő tényező határozza meg. Elsősorban az Egyesült Államokkal, kisebb részben pedig az európai hatalmakkal, az Európai Unióval való viszonytól függ – magyarázza Tálas Péter. – Ha megnézzük a NATO–orosz kapcsolatrendszer alakulását, akkor azt látjuk: ez Moszkva és Washington viszonyának alakulását követte. A kilencvenes évek elejét az illúziók, az azt követő időszakot a konfliktusok, illetve Oroszország visszaszorulása jellemezte, amikor is Moszkva a NATO bővítése ellen próbált küzdeni. Harmonikusabban alakult ezután a 2001–2003 közötti időszak. De a színes forradalmak (Grúzia: rózsás, Ukrajna: narancsos) idején az oroszok nyugtalansággal szemlélték, hogy a Nyugat, állításuk szerint beavatkozik a posztszovjet térségben. A mélypontot pedig a 2008-as orosz–grúz háború jelentette. Ma haszonelvű kapcsolat áll fent, rég végük van a 2001–2003-as mézesheteknek. Ebben nem várok nagy változást. A szeptemberi NATO-csúcs a globális partnerséget állítja a figyelem középpontjába az elkövetkező évekre – mondja Tálas Péter. Más területeken viszont a szervezet visszafogja magát, és olyan háttérterületekre vonul vissza, mint mondjuk a kiber- vagy az energiabiztonság. – A szövetségnek matrjoskababa-szerűen eddig is voltak különböző funkciói. A hidegháború idején kollektív védelmi közösségként alakult meg, a tagjai ma is élvezik ennek a garanciáját. A NATO-tagok mind számíthatnak arra, hogy a washingtoni szerződés sokat emlegetett, a kollektív védelemről szóló cikkelye őket is biztosítja. NATO-tagokat nem nagyon szoktak megtámadni, mert a legerősebb és legfontosabb országok vannak közöttük. Nem véletlen: a legtöbb kelet-közép-európai állam is a szervezet soraiba igyekezett.

A 2008 óta tartó gazdasági világválság is éreztette hatását, a fejlett világ országaiban visszaszorultak a védelmi költségvetések. Eközben a feltörekvőek közül a kardcsörtetők fegyverkeznek. Oroszország védelmi büdzséje három év alatt 44 százalékkal emelkedhet, és 2016-ra megközelítheti a százmilliárd dolláros álomhatárt. Kína jövőre 159 milliárd dollárral tervez többel, mint a három legnagyobb nyugat-európai állam, a britek, a franciák és a németek összesen. A kínai GDP arányában ez épphogy alatta marad a hat százaléknak, miközben a legtöbb NATO-tagnál csak vágyálom az elvben vállalt két GDP-százalékos védelmi kiadás. Európa védelmi büdzséje az ezredfordulót követő tíz év alatt mintegy negyvenmilliárd euróval, több mint a hatodával csökkent, így tovább borulni látszik az Atlanti-óceán két partja közötti, amúgy is csak képzeletbeli egyensúly. Vannak, akik állítják, a 2008-ban kezdődött gazdasági válság nyomja rá legjobban a bélyegét a NATO-ra.