„Volt, hogy műtét közben háromszor ment el az áram, a gépek és reflektorok kikapcsoltak. A helyi orvosok ezt szemrebbenés nélkül vették tudomásul, folytatták a beavatkozást, mert nem tudtak mit csinálni. Előfordult, hogy megérkeztünk a kórházba, és nem volt víz: megnyitottuk a csapot a bemosakodáshoz, de nem történt semmi” – ecsetelte a Népszabadságnak a nehézségeket Gál Dávid, a Baptista Szeretetszolgálat nemzetközi igazgatója.

A háromfős misszió tagjai – Varga Éva gyermekgyógyász, Walid Sayej aneszteziológus (képünkön) és Gál Dávid – azért keltek útra még január közepén, hogy egymillió forint értékű orvosi felszerelést juttassanak el az afrikai ország fővárosába, Dzsubába, és szakértelmükkel segítsék a helyi orvosokat. A felkérést egyenesen a dél-szudáni parlament felsőházának elnökétől, Joseph Bol Chantól kapták, aki – sok szudánihoz hasonlóan – az 1980-as években Magyarországon járt egyetemre. Állítólag még jól beszéli a nyelvünket, és azóta is jó szívvel gondol az országra.

Az ENSZ-segélyt is megelőző magyar csoport segítségére nagy szükség volt, hiszen a világ legfiatalabb országában (Dél-Szudán 2011-ben, évtizedekig tartó fegyveres konfliktus után vált függetlenné északi szomszédjától) 2013. december 15-én ismét polgárháború robbant ki. Most ugyan tűzszünetet kötöttek a felek, ám bő egy hónap alatt mintegy tízezren vesztették életüket, és az ENSZ becslései szerint 362 ezren váltak menekültté. A magyar orvosok ottjártakor még javában dúlt a háború.

„Sok volt a katonai ellenőrző pont, rengeteg rendfenntartó járőrözött, minket és a kórházat is fegyveres rendőrök őriztek, nem járkálhattunk szabadon a városban” – mesélte lapunknak Varga Éva. Saját bevallása szerint nem érezte magát veszélyben, bár a feszültség „benne volt a levegőben”. A magyar orvosok már az érkezésük utáni napon munkába álltak, és a másfél hetes misszió alatt főként a háború sebesültjeit látták el dél-szudáni kollégáik segítségével.

Sok év tapasztalata van ugyan mögöttük, és rutinosan látják el a legmegrázóbb eseteket is, a gyermek áldozatok esetében azonban még ma is összeszorul a szívük. „Érzelmileg nagyon megterhelő volt, amikor három-négy éves gyerekeket kellett lőtt sebbel operálni, végtagjaikat amputálni. Ezek az élmények is csak alátámasztották a meggyőződésünket, hogy, legyen szó bármilyen katasztrófáról vagy konfliktusról, az első áldozatok mindig a gyerekek” – emlékezett vissza Gál Dávid.

A nehéz pillanatok és az örömteli percek is a műtőben zajlottak: a magyar orvosok sokáig küzdöttek például egy légzési nehézségekkel született csecsemő életéért – sikerrel. „Olyan jó volt hallani, amikor a beavatkozás végén erőteljesen felsírt. Úgy tűnt, hogy onnantól kezdve már ő is eredményesen veszi az akadályokat” – idézte fel legkedvesebb emlékét a gyermekgyógyász.