Az Amerikában élő Földesi István cikkéből alább rövidítve közöljük a kubai rakétaválsággal kapcsolatos részt. A teljes írás a BBC History magazin magyar kiadásának februári számában olvasható. John F. Kennedy elnöki pályafutásának legfontosabb állomása a kubai rakétaválság volt. Ennek a világot egy nukleáris konfliktus határára sodró eseménynek fontos előzménye volt az amerikai elnök és a szovjet párt- és kormányfő bécsi találkozója 1961 júniusában, amelynek az egyetlen reális célja a két vezető személyes találkozójának létrejötte lehetett. Kennedy belpolitikailag sérülékenyen, a kubai akció kudarcát még mindig érezve és súlyos gerincfájdalmakkal érkezett az osztrák fővárosba.

Kizárólag felesége és testvére, Bobby tudtával kezelte dr. Max Jacobson, aki akkor csodadoktor hírében állt, bár később megvonták tőle az engedélyt orvosi praxis gyakorlására. Jacobson a tárgyalások két napja alatt kilenc amfetamininjekciót adott be az elnöknek. Hogy mindez milyen hatással lehetett rá, biztonsággal nem tudhatjuk, de vele szemben a Gagarin űrrepülésének sikerétől is magabiztos Hruscsov ült, akinek rusztikus stílusa és bombasztikus megfogalmazásai inkább aggodalommal, semmint félelemmel töltötték el az elnököt. Diktált naplójában hangot is ad ennek: „hogy fogok én ezzel az emberrel a legnehezebb kérdésekben megegyezést találni?”.

Dokumentatív pontossággal és hitelesen nem tudjuk, hogy milyen következtetésre jutott a szovjet vezetés, mindenesetre a találkozó után egyik fél sem nem módosított addigi politikáján: az év augusztusában megépült a berlini fal és a szovjet politikai vezetés jóváhagyta az Anadir fedőnevű művelet, amelynek a jelenleg rendelkezésre álló ismeretek szerint a célja az volt, hogy Kuba területén egy hadseregcsoportot hozzanak létre és ezzel biztosítsák védelmét. Az Anadir keretében 60 ezer fős szárazföldi erőt, három R–12 (NATO-elnevezés: SS4, Sandal, hatótávolság 2000 km) hadműveleti, közepes hatótávolságú rakétaezredet, s két R–16 (NATO-elnevezés: SS-5, Skean, hatótávolság 3700 km) hadászati-hadműveleti rakétaezredet kívántak Kubába telepíteni.

1962 júniusától október 24-ig 47 ezer szovjet katona, 24 indítóállvány, 42 R–12 rakéta, 45 nukleáris robbanófej, 42 Il–28-as bombázó, egy MiG–21 vadászrepülő-ezred és két légvédelmi hadosztály került telepítésre. A szovjetek természetesen mindent megtettek e nagyszabású csapatmozgás leplezésére, s nincs tudomásunk arról, hogy ezt az amerikaiak október 14-e előtt felfedezték volna. Az amerikaiak a Disznó-öbölben elszenvedett kudarc után, 1961. november 30-án legfelsőbb jóváhagyással megindították a Mongúz (Mongoose) fedőnevű műveletet, amelynek célja a Castro-rendszer megdöntése volt. A Mongúz sokkal több volt, mint a kubai vezető meggyilkolása, s a Pentagon úgy ítélte meg, hogy érdemes a támogatásra, lehetőséget teremthet közvetlen katonai beavatkozásra.

Havanna azonban meglehetősen jó értesülésekkel rendelkezett a tervről, ami arra késztette Castrót, hogy közelebb kerüljön a Szovjetunióhoz és közvetlen katonai segítséget kérjen. A bécsi találkozónak az a hozadéka megvolt, hogy a két vezető között levelezés indult meg. Innen pedig a kubai rakétaválság története ismert, azonban két momentuma kevésbé.

Az egyik az, hogy méga válság előtt Bobby Kennedy igazságügy-miniszter a Frank Holemannak, a Daily News tudósítójának segítségével kapcsolatot létesített Georgij Bolsakovval, aki a diplomáciai listán a szovjet nagykövetség kulturális tanácsosaként és a Soviet Union Today című lap washingtoni képviselőjeként szerepelt, de ténylegesen a szovjet katonai hírszerzés ezredese volt. Több mai történész kétségbe vonja e kapcsolat jelentőségét, de a különböző feljegyzések szerint az elnök és fivére megítélése szerint hasznos volt. Bolsakovot Moszkvába való visszatértét követően vizsgálat alá helyezték, hogy vajon nem nagyította-e fel szerepét a kubai válság során.

A Fehér Ház nyilvánvalóan nem bízva a hagyományos diplomáciai kontaktusokban, más csatornát is igyekezett kiépíteni Moszkva felé, s ezért John A. Scalinak, a későbbi ENSZ-nagykövetnek, s akkori ABC-tudósítónak a segítségével kapcsolat jött létre a Kennedy elnök által létrehozott válságbizottság és a KGB washingtoni rezidense, az Alekszandr Fominként bejelentett nagykövetségi tanácsos között. Fomin ténylegesen Alekszandr Fekliszov KGB-ezredes volt, a negyvenes években a szovjet atomkémek egyik irányítója.

Az elnök, mint a jegyzőkönyvekből, magnófelvételekből kiderül, megdöbbentő hidegvérrel kezelte a fejleményeket. Ebben a helyzetben különösen jól érvényesült az a vezetési stílusa, hogy sok más elnökkel ellentétben nem konszenzusra törekedett a Nemzetbiztonsági Tanácsban, illetve a krízis kezelésére létrehozott bizottságban, hanem információkat és véleményt kért,majd maga döntött. Többször előfordult a válság 13 napja alatt, hogy az elnök egyedül maradt azzal a véleményével, hogy békés kiutat kell keresni, s a külpolitika és a Pentagon vezetői mind erőteljesebb katonai fellépést javasoltak. Különös kihívást jelentett a vezérkai főnökök egyesített bizottsága tagjainak kezelése, akik a második világháborúban szerzett tapasztalataik és katonai tudásuk alapján, illetve a rendelkezésükre álló fegyverekben bízva szupermagabiztosak voltak.

Ez odáig vezetett, hogy Curtis LeMay, a légierő vezérkari főnöke azt találta mondani az elnöknek, hogy bizony „elég nagy slamasztikában van” („you are in a pretty bad fix”), s mikor az elnök visszakérdezett, hogy mit mondott, a tábornok szemberebbenés nélkül megismételte. Amire a válasz az volt, hogy „maga is”. Egy ilyen vita során, amikor a katonai vezetők konkrét katonai lépéseket követeltek, Kennedy kilépett az Ovális Irodából, de a beépített magnetofonok tovább működtek, s az elnöknek, ha addig kétségei voltak, hogy miképpen vélekednek róla tábornokai, elmúltak: a katonai vezetők durván becsmérelték az amerikai fegyveres erők legfőbb vezetőjét. Kennedy joggal tarthatott attól, hogy a felfokozott légkörben egy véletlen lépés, félreértés is katasztrófát okozhat.

Megfontoltságát mutatja, hogy ugyan jóváhagyta a fokozott harckészültség (DEFCON3) elrendelését, sőt a háború előtti fokozat (DEFCON2) életbe léptetését is, de nem engedélyezte, hogy a korábbi megállapodással ellentétben megsemmisítsék azt a szovjet légvédelmi üteget, amely a válság alatt lelőtt egy U–2-es amerikai felderítőgépet. Mindenesetre Le-May tábornok az Antarktisz fölé rendelte az atomcsapásokra képes bombázókat, amelyek két-három órán belül elérhették volna célpontjaikat. Kennedy nem tudhatta, de érezhette, hogy Hruscsovnak is meg kell küzdenie katonáival, akik ugyancsak világháborús hősök voltak és katonai gondolkodásukban, mentalitásukban nem álltak távol amerikai kollégáiktól.

A szovjet héjákhoz tartozott Malinovszkij honvédelmi miniszter. Mérsékelt hangot egyedül a flotta parancsnoka, Gorskov admirális ütött meg, aki óva intett attól, hogy a fegyvereket szállító hajók biztosítására rendelt négy tengeralattjáró számát növeljék, stratégiai rakétahordozókat rendeljenek a térségbe, és megtiltott minden provokációnak értelmezhető manővert. (Az amerikai flotta három tengeralattjáróra figyelmeztető robbanóaknákat dobott, mintegy jelezve, hogy bármikor éles következhet; a negyediket pedig a megsemmisítést jelképező módon a felszínre kényszerítették.) Kennedynek nem volt más lehetősége, mint abban bízni, hogy a másik fél sem kívánja a nukleáris háborút.

Ez adott alapot számára, hogy a megegyezést keresse, s ebben az esetben Hruscsovban partnerre talált. Kennedynek szerencséje volt, de ez a szerencse amerikai értelmezésnek volt megfelelő: a felkészültség találkozott a lehetőséggel. John F. Kennedy hihetetlen, szinte ellenállhatatlan vonzerőbe bújtatott önbizalommal rendelkezett, ráadásul józanul tudta nézni a fejleményeket, képes volt hűvösen mérlegelni, és saját meggyőződését védve ellen tudott állni a legerősebb külső, és adott esetben a katonai vezetőktől eredő nyomásnak is. Helyesen ítélte meg, hogy a szovjetek is önmérsékletet tanúsítanak. Ezt lehetőségként értelmezte, s ennek alapján kereste a megoldást. Ilyen értelemben volt szerencséje az elnöknek, és a szó hagyományos értelmében a világnak is.