Az utolsó vonat a kétállam-megoldáshoz
A sokat emlegetett „két állam megoldás” jegyében fogant terv értelmében Izraelnek több ütemben ki kellene vonulnia (az 1967-es vonalak szerinti) Ciszjordániából, kivéve egyes blokkszerű telepvárosokat, amelyekért cserébe földet adna a palesztinoknak jelenlegi területéből. „Palesztina” saját fővárost kapna Kelet-Jeruzsálemben, vagyis felosztanák a három nagy monoteista vallás szent helyeinek otthont adó várost, ám el kellene ismernie Izraelt a zsidó nép nemzetállamaként, és le kellene mondania az 1948-as palesztin menekültek visszatérési jogáról. A Jordán völgyét „példátlan módon” megerősítenék.
A közel-keleti dosszién fáradhatatlan diplomataként küzdő Kerry elképzeléseit az Obama-kormányzathoz közel álló neves publicista, Thomas Friedman szivárogtatta ki, a The New York Times hasábjain megszokott rovatában, a lap egy eldugott részén. A Miért rémisztő Kerry? című írásban Friedman úgy írja le az amerikai külügyminisztert, mint aki vagy Izrael „diplomáciai megmentője” lesz, vagy pedig „a legveszélyesebb diplomáciai fanatikus”, akivel csak dolga volt a zsidó államnak. A világlap közel-keleti „megmondója” úgy véli, hogy Kerry küldetése az „utolsó vonat”, amelyre az izraeliek és a palesztinok felülhetnek. Vagyis tárgyalhatnak a két állam modelljére épülő megoldásról. „A következő már azért jön, hogy elüsse őket.”
– Úgy látszik, Tom Friedman az amerikai külpolitika eszköze erre, de önmagukban a megjelent részletek nem meglepőek. Az viszont feltűnő, hogy miközben sok szó esik arról, milyen kötöttségeik vannak az izraelieknek, arról kevesebb, hogy milyenek a palesztinoknak. Pedig korábban Jasszer Arafat, illetve (Ehud Olmerttel szemben) Mahmud Abbasz megkötöttségei jelentették a békeegyezmény akadályát – mondta lapunknak adott értékelésében Jonathan Schanzer, az Alapítvány a Demokráciák Védelméért elnevezésű, az amerikai republikánusokhoz közel álló washingtoni agytröszt kutatási alelnöke. Bár a kiszivárogtatás formája nem szokványos, várható volt, hogy Kerry hamarosan tervet tesz le az asztalra. Ennek egyes részletei már körvonalazódtak a nyilvánosságra számára, de nem ennyire részletekbe menően. Kerry szinte napra pontosan fél évvel ezelőtt jelentette be Washingtonban – balján Cipi Livni izraeli, jobbján pedig Szaeb Erekat palesztin főtárgyalóval –, hogy kilenc hónapon (azaz mostantól számítva negyedéven) belül egyezményt igyekeznek tető alá hozni.
A nemzetközi közösség és az annak nevében eljáró „négyes” (Egyesült Államok, EU, Oroszország, ENSZ) közös szándéka, hogy a két államra épülő megoldással tartós rendezésre vegye rá a feleket. Ennek elősegítését Barack Obama amerikai elnök már csak 2009-es, „megelőlegezett” Nobel-békedíja alapján is erkölcsi kötelességének érzi. S miután az amerikai–iráni enyhülés is bizonytalan alapokon nyugszik (ráadásul Izrael révén közvetlenül összefügg a közel-keleti rendezéssel), egyelőre bizonytalan, mi lehet 2017-re Obama nyolcéves elnökségének fő külpolitikai öröksége. A két fél megfigyelők és helyszíni beszámolók szerint bizalmatlan egymás iránt, és nem is eléggé motivált hozzá, hogy olyan, évek hosszú során át leküzdhetetlennek bizonyult akadályokat számoljon hirtelen fel, mint mondjuk Jeruzsálem státusának rendezése vagy a Palesztina és Izrael közötti országhatár.
Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök, aki a davosi Világgazdasági Fórum margóján a napokban is tárgyalt Kerryvel a tervről, korábban is komoly kétségeit fejezte ki azzal kapcsolatban. Ezt az amerikai közvéleménynek John McCain volt republikánus elnökjelölt, a Netanjahu-kormánnyal Obamáéknál jobban hangot találó konzervatívok külügyi frontembere tolmácsolta.
– Nem tudjuk, mi és melyik félnek lehet a későbbiek során elfogadhatatlan. Lehet, hogy azáltal, hogy a palesztinok izraeli földet kapnak, hajlandók lesznek engedményekre – mondta Schanzer. Nagyobb gondnak inkább azt véli, hogy az Iránnal, illetve Szíriával kapcsolatos amerikai külpolitikai bizonytalankodás elidegenítette az izraeli–palesztin kérdésben fontos partnereket. „A palesztinok általában nem nagyon ülnek tárgyalóasztalhoz a meghatározó szunnita tényezők, a szaúdiak és az egyiptomiak biztatása nélkül. Márpedig a szunnitáknak nem tetszik, hogy az USA jelenleg nem játszik vezető szerepet Irán kérdésében.”
