A gazdagok prédája a politika
A brit jótékonysági szervezet tanulmányának közzétételét a davosi világgazdasági fórum tegnapi kezdetére időzítették, egyfajta figyelmeztetésként az illusztris résztvevőknek. A jövedelmi és társadalmi egyenlőtlenségek az utóbbi évtizedekben tovább nőttek a világban, és immár a stabilitást fenyegető kockázati tényezővé léptek elő. Az Oxfam jelentése elismeri: bizonyos fokú egyenlőtlenség még hasznos is lehet, hiszen a különbségek motiválhatják az embereket. De a mai világ jövedelemeloszlását akkora szakadék jellemzi, hogy hiába ambiciózus, szorgalmas vagy akár munkamániás valaki, szinte lehetetlen kitörni abból a közegből, amelybe beleszületett.
A számok önmagukért beszélnek. A világban felhalmozott vagyon csaknem fele – 46 százaléka – a bolygó népessége egyetlen százalékának a kezében van. Nekik 110 ezermilliárd dollár az összvagyonuk, ez 65-ször akkora, mint a világ szegényebb 50 százalékának vagyona. Csalódnia kell annak, aki abban bízott, hogy az utóbbi évek olykor látványos fejlődése, a szegényebb országok egy részének kiemelkedése a nyomorból csökkenti az egyenlőtlenséget. Tízből hét országban nőttek a jövedelemkülönbségek az elmúlt harminc évben, azaz a gazdagabbak még gazdagabbak lettek. Amikor Robert Reicht, Bill Clinton egykori munkaügyi miniszterét egy nemrég bemutatott dokumentumfilmben (Egyenlőtlenséget mindenkinek) arról kérdezték, milyen jövőt képzelne el az amerikai társadalomnak, nem előre, hanem visszafelé tekingetett: a harminc évvel ezelőtti társadalmi egyensúlyt állította példának. Hasonló a helyzet a nyugat-európai országokban is, a második világháború utáni három évtized alatt (tehát a hetvenes évek elejéig) sokkal egyenletesebb volt a fejlődés és a javak elosztása, mint később.
A 2008-as világgazdasági válság csak tovább mélyítette a különbségeket. A megszorító politikák – olvasható az Oxfam jelentésében – éppen a legszegényebbeket sújtották. Az Egyesült Államokban a leggazdagabb egy százalék gazdagabb, a legszegényebb 90 százalék (vagyis a társadalom túlnyomó többsége) szegényebb lett. Még Európában is nőtt az egyenlőtlenség. Az Egyesült Királyság és Portugália már korábban is a legendásan szélsőséges példák közé tartozott, de még az egalitáriusnak számító Norvégiában vagy Svédországban is a gazdagok vagyona nőtt. A válság sújtotta dél-európai országok állampolgárai pedig hosszasan tudnának mesélni arról, hogy a megszorításoknak épp azok az állami kiadások estek áldozatul sok helyen, amelyek a társadalom szövetét próbálták megőrizni: az általános egészségügyi ellátás, az általános, államilag finanszírozott oktatás vagy épp a munkanélküliek segítése. Eközben Európa tíz leggazdagabb emberének ma már nagyobb a vagyona, mint amennyit az EU 2008 és 2010 között összesen a válságkezelésre fordított (217 milliárd euró szemben a 200 milliárddal).
A legérdekesebb azt vizsgálni, hogy az egyenlőtlenségek hogyan hatnak a politikai döntéshozatalra – és ezt ajánlja az Oxfam is a davosi konferencia résztvevőinek figyelmébe. Minél nagyobbak a társadalmi különbségek, annál valószínűbb, hogy a politika „a gazdagok prédája” lesz. Ők hozzák a törvényeket, amelyek rendre a saját érdekeiket védik. Az Oxfam kutatói ennek tudják be, hogy az elmúlt húsz évben szinte mindenhol csökkentek a jövedelemadók, de leginkább a tőkejövedelmekre kirótt adók, közben pedig nőttek a mindenkit egyformán sújtó fogyasztási adók.
A legarcátlanabb talán Pakisztán példája: ott a parlamenti képviselők 61 százaléka egyáltalán nem fizet jövedelemadót, holott ők az ország legvagyonosabb állampolgárai. Nem fizet adót a miniszterelnök, a pénzügyminiszter és a komplett kormány sem. Mondhatjuk azt is, hogy túljártak az egész ország eszén: olyan jogszabályokat hoztak, amelyek a külföldről hazautalt pénzeket mentesítették az adók alól, így a gazdagok egyszerűen megutaztatják a jövedelmüket Dubain keresztül. Megtartották viszont a fogyasztást terhelő adókat, amelyeket a legszegényebb rétegek is kénytelenek fizetni. A rendszert az elitek hozták létre az elitek számára, olyan perverz módon, hogy valójában a szegények támogatják a gazdagokat – mondta egy volt pakisztáni adóellenőr. A pórul járt lakosságnak sem a szakképzettsége, sem az összeköttetése nincs meg ahhoz, hogy változtasson a helyzeten, energiái nagy részét amúgy is leköti a napi megélhetésért folytatott harc.
A gazdagok vagyonosodását erősíti az utóbbi évtizedek titkos pénzügyi hálózata. Az adóparadicsomokba menekített pénz konzervatív becslések szerint eléri a 18,5 ezermilliárd dollárt, ami több, mint az Egyesült Államok éves GDP-je. A különféle adóeltüntető praktikákban egyébként számos nemzetközi nagyvállalat is élen jár: a hét elején a spanyol El País írta meg, hogy a hét nagy informatikai vállalat (a Google-től a Microsoftig) összesen 1,2 millió euró (!) adót hagy a spanyol költségvetésben. És ha az adóbevételek csökkennek, azt rendre az állam által biztosított közszolgáltatások – főként az oktatás – sínylik meg, csökkentve ezzel az alsó és középrétegek mobilitási esélyeit. Így egy olyan ördögi körbe lépünk, amely újratermeli a gazdagságot és a szegénységet, illetve tovább mélyíti a társadalmi szakadékot.
Talált azért jó példákat is az Oxfam: Ghánában például, ahol néhány éve számottevő olajkincset találtak, civil aktivisták nyomására olyan törvény született, amely megszabja, hogy az olajbevételből hány százalék mehet a költségvetésbe, mennyit kell eltenni a következő nemzedékeknek, és mennyit kell tartalékolni az esős napokra. A kormánynak részletesen nyilvánosságra kell hoznia az olajvállalatoktól kapott számlákat. A bevételeket útépítésre, az olajszektor bővítésére és a mezőgazdaság támogatására költik, elvégre az országnak több lábon kell állnia. Mindezt egy társadalmi bizottság ellenőrzi. De az egyenlőtlenségek csökkentésében sikertörténetnek tekinthető Latin-Amerika több országa is – főleg Brazília –, ahol az utóbbi években milliók kerültek ki a szegénységből. A recept lényege a progresszív adózás, az általános egészségügy és az oktatás fejlesztése, a minimálbér bevezetése és a szegények anyagi támogatása, hogy valamelyest emberhez méltó életet élhessenek.
Szegénység fél dollár alatt
A világ második legnépesebb országában, az 1,2 milliárdos Indiában csökkent valamelyest a szegénységben élők száma, de ehhez hozzájárult a kormány kreatív módszere is – mondta lapunknak Avinash Kumar, az Oxfam India kampányigazgatója. A Világbank által meghatározott napi 1,25 dollár helyett itt ugyanis mindössze fél dollár a szegénységi küszöb. „Nálunk él a világ legtöbb alultáplált és írni-olvasni nem tudó gyereke” – mutatott rá, hogy milyen kihívásokat tartogat a jövő a feltörekvő ország számára. Eközben itt is nőtt a milliárdosok száma is, de ez kevés örömmel tölti el a kutatókat. A társadalom ugyanis élesen megosztott, átjárás a gazdagok és a szegények között nincs. Hogyan is lehetne, amikor első és második kategóriás polgárokat különböztetnek meg? A gazdagok számára jó színvonalú oktatási és egészségügyi rendszer áll rendelkezésre, de a szegények ebből semmit sem éreznek, mert nem tudják megfizetni. A vállalatok és a média nagy része is a fejlődés és a növekedés bűvöletében él, támogatja, ha egy kormány csökkenti az adókat, ám azt elfelejtik, hogy így végképp nincs miből felzárkóztatni a szegényeket – mondta az aktivista.
