„A Monarchia még évtizedekig létezhetett volna”
Sokasodnak Ausztriában is a történelmi eseményeket új megvilágításba helyező művek. Az 1942-ben született történészprofesszor az évforduló alkalmából Az első világháború címen jelentetett meg könyvet. – Az Osztrák–Magyar Monarchia a szarajevói merényletet megtorló hadüzenettel nem akart nemzetközi háborút indítani, az évek óta kardcsörtető, agresszív Szerbiát akarta „csak” móresre tanítani – magyarázta a Népszabadságnak Rauchensteiner.
Hozzátette, hogy Bécs már 1913 októberében fegyveres fellépést helyezett kilátásba Szerbia ellen, ha nem hajlandó kivonulni az Albániának nemzetközi szerződésben odaítélt területről. Akkor azonban a szerbek még engedtek a követelésnek, amiben a történész a balkáni országot védelmező Oroszország fékező hatását látja. Szerinte 1914-re megszűnt a diplomáciai megoldás esélye.
Az ürügy a támadásra persze az 1914. június 28-i boszniai merénylet volt. „Szarajevóban már kávéházi csevegések témája volt a Ferenc Ferdinánd trónörökös ellen készülő merénylet” – vélte Rauchensteiner. Szerinte „az előkészületekben a szerb titkosszolgálat is részt vett. Ezért sem fogadhatta el Belgrád a bécsi követelést, hogy osztrák felügyelet mellett vizsgálják ki a merénylet körülményeit.” Szerbia bécsi követe, Jovan Jovanovics is „kettős beszédet folytatott”: egyfelől állította, hogy ő figyelmeztette az udvart a készülő merényletre, másfelől hangoztatta, hogy a szarajevói eseményekről Belgrádban senkinek sem volt tudomása.
„A trónörökös látogatására tett biztonsági intézkedések elégtelenek voltak” – ismerte el a szakértő. Ferenc Ferdinánd nem először járt a bosnyák városban. Feleségével korábban többször is bevásárolni ment oda, érzékeltetve, hogy Szarajevó a Monarchiához tartozik. A trónörökös tehát biztonságban érezte magát, és nagyobb katonai hozzáértést remélt az őt kísérő osztrák tábornagytól, Bosznia-Hercegovina katonai vezetőjétől, Oskar Potiorektől. Neki az első támadás után, amely a küldöttség kíséretét sebesítette meg, azonnal visszavonulót kellett volna fújnia, és nem engednie az út folytatását.
A számtalan történelmi részlet birtokában lévő Manfried Rauchensteiner hosszan elgondolkodott a Népszabadság kérdésén, hogy az eredetileg villámháborúnak szánt, végül húszmillió emberéletet követelő nagy háború miért tartott négy évig.
„Talán a pápa vagy egy vitathatatlan nemzetközi tekintély követelhette volna a békét, ám ilyen személy nem akadt. Az 1916-ban a Monarchia trónjára került IV. Károly komolyan próbálkozott a békekötéssel, de túl szoros volt a bécsi udvar kapcsolata a német császárral. 1917-ben még komoly katonai győzelmek születtek, ezért gondolták sokáig az Osztrák–Magyar Monarchia politikusai, hogy a háborút meg lehet nyerni.”
Vajon szükségszerű volt-e a Monarchia szétesése 1918-ban? Timothy Snyder, a Yale Egyetem Bécsben, az IWM nevű társadalomtudományi intézetben dolgozó történészprofesszora szerint ez a győztes hatalmak – franciák, britek és amerikaiak – által sugallt állítás. A nemzetállamok felülkerekedésével magyarázzák ezt, valamint azzal, hogy a Habsburg-császárok mindig is bolondok voltak, képtelenek az uralkodásra. Snyder szerint az Európai Unió büszke lehetne, ha az integrációs projektje hatszáz évig létezne, ahogy ez a Habsburg Birodalommal történt.
Az amerikai történész úgy látja, hogy a Monarchia fennmaradásának titka – legalábbis az 1867-es kiegyezés után – az volt, hogy Bécs alkut kötött a magyar elittel. Ugyanez történt Galíciában a lengyel elittel, és kompromisszum köttetett további országokkal is, megerősítve Keleten a Monarchia bázisát. A birodalom sikerei között említi Snyder a gyermekek iskolakötelezettségét a „széleken” is, a nacionalizmussal szembeszegülő birodalmi parlamentet, a sok ország lakóiból összeállt birodalmi bürokráciát, a tisztek kasztját, a jegybankot vagy Ferenc József császárt, aki hosszú uralkodásával nemzetek feletti intézménnyé vált.
Érdemes idézni Timothy Snydernek a Der Standard című lapban megjelent interjújából. „Nem hiszem, hogy az első világháborúnak mindenképpen be kellett következnie, el tudom képzelni, hogy a Monarchia még évtizedekig létezhetett volna. A Habsburg-monarchia egészen biztosan nem volt kudarcra ítélve. Végül is nem volt olyan rossz, sőt, sok tekintetben jobb és liberálisabb volt, mint az Egyesült Államok bármikor.”
Legalább ilyen érdekes a cikkhez kapcsolódó olvasói levelek hangvétele. A levélírók általában nosztalgiával emlékeznek vissza a Monarchiára, és úgy vélik, föderális államként jól működött. Csak erősebb hadseregre lett volna szükség, vagy éppen Ferenc József korábbi lemondására. Megszólalt Max Hohenberg, Ferenc Ferdinánd dédunokája is. „A monarchia alapgondolatát, a nyelvek és nemzetek fölötti jogállam létesítését ma is jónak tartom. Olyan dolog, amelyet érdemes támogatni, amelyért érdemes harcolni.”
