Legalább másfél évtizede terheli Magyarország és Szlovákia viszonyát a tokaji bor eredetvédelmének kérdése. 2012 őszén már úgy tűnt, hogy nyugvópontra juta a dolog, ha nem is a magyar elképzeléseknek megfelelően. Az Európai Bíróság elutasította a magyar keresetet, amelyben megtámadtuk, hogy az Európai Bizottság Vinohradnícka oblast’ Tokajra módosította a szlovákiai tokaji borvidék megjelölését az úgynevezett E-Bacchus jegyzékben (annak ellenére, hogy északi szomszédunkban akkoriban a hatályos megnevezés Tokajská vinohradnícka oblast mint volt, vagyis az EU-val elfogadtatott névnek nem volt szlovákiai jogalapja).

A vita gyökere Trianonig nyúlik vissza, a tokaji történelmi borvidék egy része akkor került szlovák területre. Számunkra a tokaji (például a Pick szalámihoz hasonlóan) azon kevés élelmiszer-ipari termék közé tartozik, amelyek ténylegesen kinőtték a „Magyarországon világhírű” kategóriát. Büszkék vagyunk rá, hogy a név és a mögötte álló termék a külföldieknek is mond valamit, és szeretnénk, ha mindezt egyértelműen Magyarországhoz kötnék.

A disputa természetesen nemcsak a névhasználatról szól, hanem legalább annyira a minőségbiztosításról – végső soron pedig az üzletről is. 2004-ben egyszer már eljutottunk egy megállapodáshoz, és az egyezség végül éppen a minőségi és mennyiségi garanciák érvényesítésén bukott meg. Akkor a magyar fél azt kérte, hogy a szlovákok csak egy pontosan kijelölt, valóban a történelmi borvidékhez tartozó 562 hektáros területen készült, a magyar bortörvényben szereplőminőségi követelményeknek megfelelő borokra használják a tokaji elnevezést, a szabályok betartását pedig magyar–szlovák közös bizottság ellenőrizte volna. A határon átnyúló, egységes előírások alapján működő borvidék létrehozásába azonban a szlovákok sem akkor, sem azóta nem mentek bele.

Az európai bírósági döntés nyomán még nyitva maradt a legfontosabb kérdés: a tokaji elnevezés – amely egyébként szlovákul nem jelent semmit –szerepelhet-e a Szlovákiában palackozott borok címkéjén? (Jelenleg a Tokaj szót írják a palackokra jókora betűkkel.) A kialakult helyzet így is pikáns: alighanem példátlan az uniós eredetvédelmi gyakorlatban, hogy ugyanaz a védett elnevezés kétféle minőségű és eredetű terméket jelöl. Magáról a tokaji borról a két ország kétféle eredetleírást küldött be az Európai Bizottságnak – ez szintén unikumnak számít a brüsszeli praxisban –, és az EU akár azt az abszurd döntést is hozhatja, hogy csak a magyar, vagy csak a szlovák eredetleírás alapján készült borokat engedi tokajinak nevezni. (Ez ellen – adott esetben – szintén bírósághoz lehet majd fordulni.)

Az érdekellentét lényegesen komolyabb egy egyszerű névvitánál, hiszen még a szlovákok sem vitatják, hogy magát a tokaji márkát és annak külpiacát Magyarország építette föl, ők pedig csak beleülnének a készbe. A szlovák Tokaj termése egyelőre szinte kizárólag belföldön kerül forgalomba, de a jól csengő név később esetleg meghozhatja az exportőrök kedvét is. A magyar Tokajban pedig attól tartanak, hogy ezzel sok évtizedes munkájukat rombolják le: Szlovákiában az eredeti borvidéknél jóval nagyobb területen használják az elnevezést, és a minőségi követelmények is lényegesen lazábbak, mint nálunk.

Némiképp hasonlóan jártunk a pálinkával is: elvben kizárólag Magyarországon termett és termelt nemes- és vadgyümölcs, szőlő és aszúszőlő-törköly használható fel pálinka készítéséhez. S csak az a törköly- és gyümölcspárlat nevezhető pálinkának, amelyet Magyarországon cefréztek, pároltak, érleltek és palackoztak. Ugyanakkor a hasonló kiejtésű, bár kétségtelenül más írásmódú palincát Románia csatlakozásakor az Európai Unió a pálinkától független, román gyümölcspárlatként ismerte el – nagyjából akkor, amikor Magyarország a pálinkával komolyabban megjelent a nemzetközi italpiacon.