Buldózer a Szentföldön
A 85 éves korában, súlyos betegség következtében szombaton elhunyt Ariel Saron azonban kiváló stratéga volt. Megértette, hogy hazájának ki kell egyeznie a palesztinokkal. De csak olyan békét volt hajlandó elfogadni, amely biztonságot jelentett az izraeliek számára. Ebben nem ismert kompromisszumot.
Saron 1928-ban, Palesztinában született, egy farmon nőtt fel. Apja és anyja is a ma Belaruszhoz tartozó területről származik: Smuel és Dvora Scheinerman a bolsevik forradalom előlmenekült az akkor brit fennhatóság alatt álló Palesztinába.
Az Ariknak becézett fiuk kamaszfejjel csatlakozott a Haganah zsidó gerillamozgalomhoz. Mindhárom nagy háborúban, az 1956-os szueziben, az 1967-es hatnaposban és az 1973-as Jom Kippur-iban is harcolt. Az utóbbiba a farmjáról hívták vissza.
Parancsnoki tevékenysége sok vitát váltott ki, de a tábornok taktikája, amivel felmorzsolta az egyiptomi haderőt, az amerikai stratégákat is csodálkozásra késztette. Az 1970-es évek közepén kezdett el politizálni. Már korábban felkarolta a telepesmozgalmat, hitt abban, hogy Izrael jövője attól függ, mennyi arab földet tud meghódítani és megművelni.
S ezzel megakadályozni az elűzött palesztinok visszatérését. A nyugalmazott generális először mezőgazdasági miniszter lett, de miután jelentős részben a telepesek voksaival választási győzelemhez segítette Menahem Begint, a Likud párti kormányfő jutalmul védelmi miniszterré nevezte ki. A vágyott posztba azonban belebukott, miután az általa irányított libanoni háborúban az izraeli támogatást élvező falangista keresztény milícia 1982 szeptemberében több ezer halálos áldozatot követelő vérengzést hajtott végre a Szabra és Satila menekülttáborban.
A telepesmozgalom támogatása miatt Buldózernek is hívták. Épített és rombolt. Sosem bízott az arabokban. A Begin és a néhai egyiptomi elnök, Anvar Szadat között 1978-ban kötött Camp David-i békemegállapodást sem szívelte. Viszont majd két évtizeddel később, Likud párti miniszterelnökként hasonló – az izraeliek számára jelentős területi veszteséget hozó – döntésre szánta el magát az egyoldalú gázai kivonulással. Igaz, ehhez kellett az is, hogy 2000 szeptemberében, közel ezerfős biztonsági kísérettel felmenjen a zsidók és a muzulmánok szent helyének tekintett jeruzsálemi Templom-hegyre, ahol kijelentette, Jeruzsálem megosztása számára nem létező kérdés: a város a zsidóké.
A templomhegyi látogatásra a palesztinok felkeléssel, az intifádával és terrormerényletek sorával reagáltak. Népszerűsége csúcsán, 2001 februárjában lett miniszterelnök. Rá két évre rábólintott az USA, az Európai Unió, Oroszország és az ENSZ közel-keleti rendezési útitervére. A terroristának tartott ősellenséggel, Jasszer Arafattal sosem ült volna tárgyalóasztalhoz, a Palesztin Hatóság vezetőjével, Mahmud Abbasszal viszont igen. 2005 őszén lemondott a Likud elnöki posztjáról, és új pártot alapított, Kadima (Előre) néven.
A Likud élére Benjamin Netanjahut választották, de az előre hozott választások esélyesének a Buldózer számított. Győzelmét azonban két szélütése megakadályozta. Az elsőt azt követően kapta, hogy kiderült: fiai több millió dolláros kenőpénzeket fogadtak el. A második olyan súlyosnak bizonyult, hogy 2006 januárjában kómába esett. Nyolc évet töltött vegetatív állapotban. A kómával is harcolt, de végül vesztett. Tudta, hogy nem sebezhetetlen. Sokszor emlegette: az ő testméretére nem gyártanak golyóálló mellényt.
