Virtuális puccskísérlet Kijevben
Nem hosszabb és szélesebb a Városligetnél lévő Ötvenhatosok terénél, és a végén a kiöblösödés talán a Hősök teréhez mérhető. Ez utóbbi a Majdan, ahol 2004 végén a rendszerváltás utáni Kelet-Európa legnépesebb tiltakozó mozgalmai egyszer már egy hónapig kitartottak. Három estét töltöttem lent barátságos, nyugodt s tulajdonképpen magukat forradalmárnak igazán nem gondoló emberek között. Péntek. A „forradalom szabad területe” igazán a Majdan, ezt sikerült a hosszú felvonulási főtérről kétméteres barikádokkal leválasztani. Fadarabokból, a környező épületekből kihozott irodai bútorból és mindenféle alkalmi hulladékból vannak összehozva.
Komolyabb ostromot nem bírnának ki (néhány nappal később a rendőrség simán szét is szedte ezeket). E barikádok a fényképezésnél hasznosíthatók, sokan pózolnak előttük, még többen fotózzák a pózolókat. Ezekben a decemberi napokban már öt óra tájt sötétedett, de bekapcsolták a tér állami ünnepeken használt megvilágítását, és legalábbis ott, ahol a tömeg állt, minden és mindenki látható volt. Az emberek ott ténferegtek a színpad előtt, nem igazán egymáshoz nyomva. A színpad mögött a tér oldalában sátorváros épült. Néhány sátoron ellenzéki pártok vagy mozgalmak jelvényei, zömükön városnevek.
Ezek az onnan érkező tiltakozók törzssátrai. Összeszámoltam, a feliratok szerint (30-50 sátorról lehet szó) a megjelölt városnevek legalább háromnegyede nyugat-ukrajnai, a választásokon az ukrán nemzetiekre szavazó helyeket jelölt. Kijev többségében oroszul beszél. Helyi kollégáim ukrán és orosz kérdőívei közül a városban 80 százalékban az orosz változatokat választják az emberek. Most ugyanezek a kollégák dolgoznak a téren. Az emberek 70 százaléka ukrán kérdőívet kér. Tehát a téren estig kitartók vagy nagyobb részben nem kijeviek, vagy ha igen, akkor a városnak az ukrán nyelvet aktívan használó kisebbségéből kerülnek ki.
Mára eltűntek az első napok euroromantikusai, kisebbségbe kerültek, vagy ritkábban jutnak szóhoz a színpadon. Azt elfoglalták és mindvégig keményen tartják az ellenzéki nemzeti pártok képviselői. A tömegeket eredetileg nem ők vitték az utcára, közvetlen politikai erejük szerény, de most megpróbálják használni – ha rosszindulatú lennék: magukhoz ragadni, eltulajdonítani – a projektet. A színpadon az ő embereik vannak nagy többségben, és mostanra már alig esik szó Európáról. Ez egy olyan radikális nemzeti gyűlés, amelyet szinte kizárólag az elnök megbuktatása vagy drámai meg gyengítése érdekel. A gyenge ellenzék legalább egy virtuális puccskísérletet próbál itt előadni, de mert senki sem tudja, hogy a próbálkozás mennyire jelképes, vagy mégsem, azért a dolgot mindenki komolyan veszi.
Az igazi probléma azonban az ellenzéki összefogásból következik. Ennek meghatározó tagjává vált a Szvoboda (Szabadság), a magyar Jobbikra kísértetiesen emlékeztető párt, s mert ez jobban szervezett, keményebb jelszavakat használ, és szónokai a többieknél jobban bánnak a tömeggel, az első benyomás az, hogy az akció egyre inkább az ő kezükbe kerül. A vidékről felhozott és a téren éjszakázó aktivisták nem csekély része az ő emberük. Szombat. Este nem vagyunk többen, mint tegnap. A barikádokon belül sok a hely. A hidegben azonban az emberek nem állnak egy helyben, hanem igyekeznek mozogni. Egyszer álltam húsz percig sűrű tömegben, amikor egy éppen szereplő kemény rockegyüttes gimnazista törzsközönsége is odafurakodott csápolni.
Amikor a zenészek befejezték, és megint a politika jött, a fiúk-lányok eltűntek a színpad mellől. Az alapprogram unalmas, gyűlölködő („halál az ellenségre” jelszót is hallottam). A zenészek zöme is másodosztályú. A politikai üzenetekkel szóhoz jutók általában „nemzeti” újságírók vagy vidéki képviselők. Beszélnek a bányászokról, az agrárvilág nehézségeiről. Régi szovjet sémák, csak nem osztály, hanem nemzeti alapon. Még mindig nem kerültek elő az új mozgalom új arcai. A „független színpadot” nem a program igazi irányítói, hanem tulajdonképpen a konferansziék uralják. Az igazi problémák közben logisztikaiak. A tömeget nemcsak szórakoztatni, hanem etetni, itatni és főleg időnként átmelegíteni is kell.
Este égnek a tüzek, vannak mobilvécék, de az utcán nincs meleg víz, s két óránál többet az erős fagyban, gondolom, igazán senki sem bírna. Nekem csak szalonnás szendvicsek jutottak, meg forró kávé. De állítólag osztanak levest is. Reggel sapka nélkül indultam el, a sátrak környékén valaki mondja, hogy a városiak adományaiból nekem is jutna sapka, sál. Mutatja, hol válogathatok. A környéken elfoglaltak két középületet: a városháza alsó szintjeit és a szakszervezeti központot. Ezeket nem politikai győzelmi szimbólumokként használják. Inkább melegedőhelyiségek, zuhanyozók vagy vécék kellenek.
A fagy közben erősödik. A konferanszié szinte könyörög. Az nem lehet, hogy az egész így egyszerűen véget érjen, hogy semmi se történjen, s hogy csak így hazautazzunk. Holnap nagygyűlés, gyertek el mind, s itt lesz a város is! Ugye, ti is eljöttök? Egymillióan leszünk, sőt talán kétmillióan is – remélik a színpadon. Vasárnap délben nagygyűlés. Komoly plakátokra nem volt pénze az ellenzéknek, de az egytenyérnyi mozgósító szövegek ellepik a várost, mindegyik egyetemi kollégiumba jut belőlük. Itt az ilyen gyűlések félnaposak, ismerőseim nyugtatnak, még délután is mindenki ott lesz. Fél háromra érek oda. Alig jutok előre a már hazafelé tartó tömegben. Tényleg sokan lehettek.
Biztosan nem sok százezren, de a vidéki törzsaktivisták mellé azért kijeviek is csatlakoztak. De két óra teljesen elég volt. Új szövegek ma sem voltak, első osztályú rockkoncertet nem sikerült szervezni, akkor minek topogni annyit a hóban. Még azért ott vannak a helyiek is. Fotózzák egymást a kocsik mellett, barátokkal találkoznak. Hónapok óta szkepszissel figyeltem az ukrajnai Európa-vitát. Ilyen sok csacskaságot ilyen tudatosan előadni Európáról ilyen koncentráltan rég nem hallottam. És a sok szamárság kirakásában együttműködött az ukrán elnök és ellenzéke, néhány brüsszeli europropagandista és a lengyelek, akik főszerepet szánnak maguknak az EU keleti politikájában, és az egészet tovább fújták Moszkvából Vlagyimir Putyin szak értői.
Az ukrán média, ahelyett, hogy belátta volna: az EU szabad kereskedelmi megállapodást kínál, és nem tagságot vagy legalább vízummentességet, minderre még rárakott egy lapáttal. Azt hirdette, hogy a soron következő aláírás sorsdöntő, civilizációváltó, ezer évre meghatározza, merre megy az ország. Persze úgy gondolták, hogy a mostani elnök aláír, és akkor majd őt, aki népét a Kánaánba vezette, 2015-ben jutalomból a hálás tömegek újraválasztják. A tárgyalásokon az ukránok gondolkodás nélkül elfogadtak mindent, amit az EU-tisztviselők javasoltak. Ők meg persze minél kevesebbet akartak magukra vállalni. Ráadásul a kijeviek a tárgyalódelegációból kihagyták első osztályú közgazdászaikat.
Sarokszámokról, vállalásokról vita nem volt, a kormányoldal titkolózott, és amikor az előzetesen parafált szerződés végre nyilvánossá vált, a kijevi közgazdászelit a szívéhez kapott. A papír tele volt vállalhatatlan ostobaságokkal, ráadásul az oroszok jelezték, ha ez így marad, a kijeviek elfelejthetik azokat a kedvezményeket, amelyeket eddig náluk mégiscsak élveztek. A hatalom megijedt, de akkor már késő volt. Kisebb botránynak tűnt a nem aláírás, mint ha aláírnának, megfeszülnének, és egy fél éven belül gazdaságilag belerokkannának valamibe, amiért most igazából semmit sem kapnak.
A fiatal értelmiség azonban a lehetséges megállapodást nem annak gondolta, ami, az EU-t nem adminisztratív-geopolitikai bürokráciának hitte, hanem egyszerűen „Európát” kereste, és azt látta, hogy magára marad. A tiltakozó tömegeket senki sem hívta az utcára, legfeljebb a csalódás és egy Nyugaton már elképzelhetetlen, romantikus Európa-kép. Európa a kulturális megváltó, a civilizációs emancipáló, a humanizmus biztosítéka, az emberi jogok sarokköve, a kis népek elszánt védelmezője.
Kijev, 2013. december
