Helló Tommy, Helló Fritz! Ma ne lőj!
„Legfeljebb pár hónap. Karácsonyra itthon leszel.” Fagyott kezeiddel bontogatod az otthonról érkezett karácsonyi csomagokat. A család küldte. A német császár küldte, az angol király küldte. Csoki, whisky, meleg sál, szivar, kis karácsonyfa. 1914. december 24-e. A Nagy Háború első tele. A nyugati frontvonalon több millió katona ásta be magát az árkokba. Az ellenséges állásokat alig 30-50 méter választja el egymástól, sok helyütt falvak, városok a közelben. A lelkekben élnek még a civilizációs emlékek.
Milyen lehet az ellenség, milyen emberek gubbasztanak odaát? Tényleg olyan gonoszak, ahogyan azt a politikusok, a röpiratok és a lapok sulykolták mindkét oldalon? Miért is vagyunk itt? Mi is ennek a háborúnak a célja? A kiskatona az otthon maradottakra gondol, az elbocsátó szép üzenetre, a nekilódulásra, az első géppuskasorozatra, a veszteségekre, a több száz kilométeren át hideg verítékkel ásott lövészárkokra; arra, hogy a nulla fokban a szükségét kellene elvégeznie. Majszolja a karácsonyi kuglófot és miközben hiába próbálja felmelegíteni a lábát, a csendet ének hangjai törik ketté. A németek vonalaiból felhangzik a Tannenbaum.
Aztán mindkét oldalon dalokat kezdenek el énekelni, átkiabálnak egymásnak, „Helló Tommy! Helló Fritz! Ma ne lőj!” Az első legbátrabbak kimásznak, aztán egyre többen merészkednek elő, és 99 évvel ezelőtt megtörténik az elképzelhetetlen. Akik eddig lőtték egymást, most barátságosan beszélgetnek, cigarettával kínálják a másikat, zubbonygombot cserélnek, előkerül egy skót duda, a másik oldalon egy német bűvész szórakoztató mutatványokba kezd.
A megmerevedett frontvonalakon ekkor még él bizonyos fokú szimpátia az ellenség katonái iránt. Közös a remény, hogy ez az egész hamar véget ér, közös a veszteség fájdalma; a meglőtt seb mindkét oldalon ugyanúgy nyilall, s ha egy német katona jajgat, azt alig kőhajításnyira épp úgy hallja az angol vagy a francia. Két héttel később a Daily Thelegraph írja majd: „Valaki a német vonalakból csokitortát csúsztat a brit árkok felé. Énekelni kezdenek, felváltva következnek a dalok, amelyeket, ha véget érnek, mindkét oldalon taps kísér.”
Sir Edward Hulse, a skót gárdisták kapitánya emlékezett így: „Reggel 8.30-kor négy német fegyvertelenül közelített felénk. Az egyik zászlóst kiküldtem eléjük. Azt mondták, szeretnének boldog karácsonyt kívánni, és azt javasolják, ma ne lőjük egymást. Azonnal motorkerékpárra ültem, hogy ezt jelentsem a közeli faluban állomásozó parancsnokságnak. Mire tíz órakor visszatértem, brit és német katonák egész tömegét láttam békésen beszélgetni a senki földjén, ami teljességgel ellentétes volt az utasítással, amit kaptam.”
Hulse különös részletekről is beszámolt a családjának írt levélben: „A mieink és a fritzek minden lehetséges módon barátkoztak. Családi fotók kerültek elő, címeket és ajándéktárgyakat cseréltek egymással. Az egyik skót fickó felajánlott egy cigarettát, mire a német megkérdezte: virginiai? A fiú azt mondta, igen, erre a német azt felelte, köszönöm, de akkor nem kérem, mert én csak török dohányt füstölök. Ezen aztán mindenki jót nevetett.” Az első nyilvános híradást éppen a katonák levelei alapján tették közzé a lapok – jó egy-két hetes csúszással. A beszámolókból kiderült, hogy 1914 karácsonyán a parancsnokok rosszallása és némely helyeken kifejezett tiltása ellenére is csaknem az egész nyugati fronton „kitört” a spontán fegyverszünet.
Egy boltoni újság 1915. január 2-án, egy J. A. Farell nevű postai alkalmazott levelére hivatkozva írja: „Karácsony délutánján volt egy futballmérkőzés is a két árokvonal között, teljes békességben”. Ennél némileg konkrétabb a The Times (1915. január 1.), amely névtelen forrására hivatkozva, és a pontos helyszínt kicenzúrázva közli: „Az … (itt kihagyva az egység neve – a szerk.) alakulat katonái futballmeccset játszottak a szászokkal, akik 3-2-re megnyerték a mérkőzést.
A 3-2-es eredmény számos alkalommal felbukkan, amikor az 1914 karácsonyi nem hivatalos fegyverszünet alkalmával lejátszott mérkőzés(ek) szóba kerül(nek). A BBC szerint ez volt a „nap, amely megrázta a világot”, és amelyen a németek katonái a harctéri futballmeccsen 3-2-re legyőzték a briteket. Az egykori katona, Ernie Williams egy 1983-as televíziós interjúban így elevenítette fel a történteket: „Úgy emlékszem, a labda nem a mi oldalunkról érkezett. Sisakokból, katonasapkákból rögtönöztünk kaput, az egyik fiú beállt. Nem volt bíró, nem voltak vonalak, kezdőpont, csak azokban a hatalmas, eső áztatta nehéz csizmáinkban elkezdtük kergetni a labdát.” Majd a veterán, aki számszerű eredményt nem említ, hozzáteszi: azt hiszem, lehettünk ott pár százan. Tizenkilenc éves voltam, és nem volt valami rossz érzés köztük lenni.
És még egy adalék, amelyre éppen e cikkre készülve akadtam. Keith Floyd, a világhírű mesterszakács írja önéletrajzi könyvében: „Olykor előfordult, hogy nagyapám, miközben az emésztést segítő tablettáit cuppogtatta, első világháborús élményeiről mesélt nekem. Idősebbnek hazudta magát, csak hogy bevonulhasson, de a háború borzalmairól nemigen beszélt. Szívesebben emlegette a derűsebb pillanatokat, azt például, amikor karácsonykor a németekkel fociztak, vagy amikor Franciaországban kimenőt kaptak, és annyit boroztak, hogy emberesen berúgtak.”
Több meccs lehetett tehát, és az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy amiként maga a helyi fegyverszünet, úgy a karácsonyi futball sem volt egyedi jelenség 1914-ben. Valahol, valahogyan előkerült egy labda – vagy afféle rongydarab – és az addig társalgó, bámészkodó katonák elkezdtek játszani. Akár a gyerekek – hiszen sokan valóban szinte azok voltak – fiatal férfiéveik legelején. Bizonyos helyeken csak egyetlen napra, máshol egy hétre is elhallgattak a fegyverek, lehetőséget adva például arra, hogy a katonák megadhassák a végső tiszteletet az elesetteknek. Ahogy eljött az alkonyat, a katonák visszahúzódtak a maguk fagyos vackába. A nyugati frontra ismét csönd és a sötétség szállt.
A három európai fronton és a hátországokban csaknem húszmillió katona várta, mit hoz a jövő. Dunn kapitány, a Walesi Királyi Lövészek katonája így számol be a tűzszünet befejezéséről: „Karácsony másnapján 8.30-kor leadtam három lövést a levegőbe, és magasba tartottam egy zászlót, Merry Christmas felirattal. A német oldalról egy lapot emeltek fel, amelyre ráírták, Danke!, és a kapitányuk megjelent a mellvéden. Mindketten meghajoltunk, tisztelegtünk, majd visszaléptünk a saját lövészárkunkba. Két lövést eresztettünk a levegőbe, és ezzel a háború újra elindult. Sir Edward Hulse, a skót gárdisták kapitánya a következő karácsonyról már nem küldhetett családjának személyes beszámolót: 1915 márciusában kapott halálos sebet.
Békepipák
Az 1914-es spontán fegyverszünetről – és ezen belül a legendás futballmérkőzésről – több könyv és film is született, valamint ez az esemény ihlette Paul McCartney Pipes of Peace című szerzeményét, amelynek kisfilmje az interneten megtekinthető.
