Csalódtak Washingtonban a szövetségesei?
– Reméljük, hogy az erőfeszítéseket siker koronázza majd – hangoztatta tegnap Szergej Lavrov külügyminiszter, érzékeltetve, hogy Moszkva kulcsszerepet játszik az egyeztetésekben, a tárgyalófelek közül alighanem neki van a legnagyobb befolyása Iránra. Nemcsak azért, mert – az ázsiai ország első atomerőművének megépítőjeként – nem áll érdekében Teherán nukleáris programjának teljes leállítása, hanem azért is, mert a szíriai polgárháború kérdésében egy oldalra kerültek.
Mindketten Bassár el-Aszad elnök kormányzatát támogatják. Teherán a Hezbollah szélsőséges síita szervezet révén harcosokkal is, Moszkva pedig – igaz, az utóbbi időben felfüggesztett – fegyverexporttal és diplomáciai kiállással. Oroszország pozíciója jelentősen megerősödött a térségben azzal, hogy szeptemberben, szinte az utolsó pillanatban a kezdeményezésére sikerült megakadályozni a Damaszkusz ellen már készülődő katonai csapást és rávenni a szíriai kormányt vegyi fegyvereinek megsemmisítésére.
Ráadásul a szíriai nemzetközi békekonferencia előkészítésében is jobb eredményeket látszik felmutatni az USA-nál: a damaszkuszi kormány késznek mutatkozik a párbeszédre, az amerikaiak viszont egyelőre nem jutottak dűlőre a megosztott lázadók képviselőivel. Szemléletesen jellemzi a helyzetet, hogy a múlt kedden egyszerre – de nem együtt – tárgyalt Moszkvában az iráni és a szíriai külügyminiszter-helyettes.
Méghozzá alig néhány nappal azután, hogy Kairóban történelminek minősített látogatást tett, és a hírek szerint mintegy kétmilliárd dolláros fegyvereladás lehetőségéről is tárgyalt az orosz kormány két meghatározó tagja, Lavrov és Szergej Sojgu védelmi miniszter. Oroszország előretöréséről tanúskodnak a londoni székhelyű Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézetének (IISS) a Reuters által idézett adatai is.
Ezek szerint Moszkva 2008–2011 között 8,4 milliárd dollár értékben szállított fegyvert a Közel-Keletre és Észak-Afrikába, két és félszer annyit, mint a 2004–2007-es időszakban. Ez jóval kevesebb ugyan a 2008–2011-ben csaknem 22 milliárd dollárt kitevő amerikai részesedésnél, de ez utóbbi kisebb, a kétmilliárd dollárt valamivel meghaladó növekedést mutatott. Az erőviszonyok módosulásához elemzők szerint az is hozzájárult, hogy Barack Obama elnök olykor a határozatlanság érzetét keltő külpolitikájával – amit nemrég a Washington Postban két republikánus szenátor, John McCain és Lindsey Graham is bírált – az USA teret vesztett és teret engedett a Közel-Keleten Oroszországnak.
Egyszersmind elbizonytalanította saját, térségbeli szövetségeseit, mindenekelőtt Szaúd-Arábiát, az Egyesült Arab Emírségeket, Jordániát és Izraelt. Elsősorban azt vetik Washington szemére, hogy Szíriával szemben felpuhult a kemény fellépést ígérő álláspontja, megkurtította Egyiptom támogatását, miután ott megbuktatták a Muzulmán Testvériség színeiben államfővé választott Mohamed Murszit, és Iránnal szemben is a korábbinál sokkal békülékenyebb hangot ütött meg.
A hírek szerint a szaúdi uralkodó néhány hete azon a magántalálkozón is jelezte elégedetlenségét az amerikai külpolitikával, amelyen a jordániai királlyal és Abu-Dzabi koronahercegével tárgyalt. „Obama elnök fordulatai és váltásai gyanakvóvá tettek bennünket a szándékait illetően” – idézte a Reuters az Öböl Menti Együttműködési Tanács egyik tanácsadóját, Sami al-Faradzsot.
