Cornelius Gurlitt a sarokban gubbasztva, csendesen nézte végig, amint a bajor rendőrök egyesével elvitték az összes festményt a lakásából. „Idegeneknek” nevezi őket, és máig nem érti, miért történt vele meg ez a szörnyűség. Hiányolja a képeit, hiszen ők adták a „családját”. Az a Max Liebermann-, a Chagall-, amit a szekrényben őrzött, vagy a Kirchner-kép, ami gyerekkorában az ágya felett függött a falon, a kis bőrönd, amiben a kedvenceit őrizte, hogy mindennap akár többször is végignézhesse őket, most mind eltűnt. Maradtak a csupasz falak – ez derül ki a Der Spiegel riportjából, amelyben a rejtélyes műgyűjtő néhány napját követik végig.

Gurlitt műkincseire 2012 februárjában bukkantak rá egy müncheni lakásban. Az egymilliárd euró értékűre becsült gyűjteményben Picasso, Matisse, Chagall és számos német expresszionista festő művei sorakoztak. Legalább 590-ről azt sejtik, hogy a nácik által zsidó tulajdonosoktól elrabolt művek. Amikor a Focus magazin két héttel ezelőtt megírta a történetet, felbolydult a nemzetközi világ. Ám a nyolcvanéves Gurlitt mintha semmit sem értene ebből. Mintha nem is ebben a világban élne. Nem néz tévét, nincs mobiltelefonja, fogalma sincs az internetről. Taxival jár mindenhova, és levélben foglalja le a szállodai szobáját, ha utaznia kell. Az ingatlanadón kívül semmilyen hivatalos kapcsolata nincs a német vagy a bajor állammal. Nem fizet jövedelemadót vagy társadalombiztosítást, nem kap nyugdíjat. Ha kórházba kerül, készpénzzel fizet az ellátásáért. Ilyenkor elad egy képet az apja gyűjteményéből.

Az anyja a felelős azért, hogy ilyen slamasztikába került – mondja. Apja halála után ő akart München bohém negyedébe költözni, hogy itt kellemesen éljenek. Ha máshova sodorja őket a sors, soha nem fedezik fel a titkos festménygyűjteményt, vélekedik.

Gurlitt Hamburgban töltötte a gyerekkorát. A család sokat költözött, ilyenkor vitték magukkal a festményeket is, mintha azok is családtagok lennének. Az apját a nácik alatt származása miatt többször kipenderítették az állásából, így Hamburgban az anyja nevén volt az üzletük, Drezdában pedig már csak otthon kereskedett a képekkel. Mindig elűzték, de mindig talpra állt, mondja most a fia. Csak azért működött együtt a nácikkal, hogy megmentse a műkincseket, és ezért az utókornak inkább hálásnak kell lennie, vélekedik. Megóvta a nácik által üldözött „elfajzott művészek” alkotásait az enyészettől, de nemcsak tőlük, hanem az oroszoktól, majd később az amerikaiaktól is.

Cornelius magának való, visszahúzódó gyerek volt. Nem volt se barátja, se igazi családja, csak a képek. Apja 1956-ban bekövetkezett halála után az anyjával élt, amikor ő is meghalt 1967-ben, akkor a húgához költözött. Két éve ő is elment, Cornelius Gurlitt pedig teljesen magára maradt.

Nem érti az óriási felhajtást. Nem vagyok én Boris Becker – mondja felháborodottan a Spiegel riporterének, a német teniszcsillagra utalva. És micsoda dolog, hogy az állam egyszerűen lenyúlta az ő magántulajdonát? – értetlenkedik. Most arra vár, hogy visszakapja a gyűjteményét. És ez nem is teljesen lehetetlen. Bonyolult helyzet állt elő ugyanis, nem véletlen, hogy a németek másfél évig hallgattak a nagy fogásról. A német törvények szerint ha Gurlitt bármilyen bűncselekményt elkövetett a képek megöröklésekor (mondjuk azzal, hogy nem jelentette, gyanús a hátterük), ez mára elévült. Ha valaki bűnös lehet, az az apja, de ő már több mint ötven éve halott, ráadásul a „nácitlanítási” eljárásban az ötvenes években felmentették. Morálisan lehet nyomást gyakorolni a férfira, de jogilag nehéz lesz.

Az 1998-as washingtoni egyezmény értelmében a német állami múzeumok vállalták, hogy kinyomozzák a műkincseik hátterét, és visszaszolgáltatják őket a jogos tulajdonosnak vagy örökösnek, de ezt egy magántulajdonosra nem lehet egy az egyben alkalmazni. Időközben már vagy száz képért jelentkeztek az örököseik, az amerikai kormány panaszt emelt, hogy Németország másfél évig eltitkolta a fogást, a zsidó szervezetek pedig látens antiszemitizmust sejtenek az eljárás mögött.