Szemben Sztálinnal
A BBC History most megjelent számában beszámol arról, hogy „a három nagy” találkozóin Churchill oldalán milyen benyomásokat szerzett Sztálinról, Molotovról vagy éppen arról, hogy mit látott Hitler lerombolt kancelláriájának és bunkerének falai között. Ami igazán különlegessé avatja a jelenleg nyugdíjasként a nyolcvanas éveit taposó, Hampshire-ben élő Lunghi emlékeit, azok a Sztálinról őrzött, első kézből származó benyomásai. Élénken ecseteli azoknak a látogatásoknak az atmoszféráját, amelyeket vezető brit politikusok kíséretében tett a Kremlben.
Amikor a hatalmas épületegyüttes egyik végéhez megérkeztek, „az NKVD kíséretében kellett tovább hajtanunk”. Majd „hosszan kutyagoltunk a csendes, káposzta- és dohányszagú folyosókon”. Végül eljutottak Sztálin lakosztályához, ahol még át kellett esniük személyi titkára és bizalmasa, a belépést engedélyező vagy elutasító Poszkrebisev ellenőrzésén. Lunghi élénken emlékszik, hogy amikor első ízben vezették be Sztálin irodájába, mennyire meglepődött a megjelenésén: „úgy nézett ki,mint egy apró termetű bácsika – himlőhelyes arcával és rettenetes állapotú fogaival –, aki sosem néz egy külföldi szemébe. Egyszerű személyiségnek látszott.
Akkor még el sem tudtuk képzelni, hogy ő a történelem egyik legnagyobb tömeggyilkosa.” Lunghi ekkortájt ifjú brit katona volt. Anyjától tanult meg oroszul, aki az 1917-es forradalom után hagyta el Oroszországot. A Moszkvába telepített brit tolmácsok egyikeként testközelből figyelhette, miként alakulnak az angol–szovjet kapcsolatok, valamint Churchill és Sztálin személyes viszonya. Hallotta, amikor Sztálin Churchill hiúságának hízelegve megcsillogtatta tudását annak neves elődjéről, Marlborough első hercegéről (John Churchillt, a XVII–XVIII. században élt titkos tanácsost a valaha volt legnagyobb hadvezérek között tartják számon).
Ami pedig Churchillt illeti, egyszer így nyilatkozott a bolsevik diktátorról: „Szerintem Sztálin az egyik leghumánusabb ember a világon.” Ám amikor tárgyalóasztalhoz ültek, Lunghi rögtön észrevette, milyen eltérő a modoruk. Az angol miniszterelnök híres szónoki képességei – „mindig azt mondogattuk, érzékeljük, ahogy a szavak megformálódnak a fejében, majd lassan lekúsznak a szájáig” – néztek szembe a szovjet párttitkár „bámulatosan logikus, mindig tárgyilagos és szűkszavú” beszédstílusával.
Utóbbi rögtön kifejezésre juttatta, ha valamivel egyetértett, például Churchill azon ígéretével, hogy fokozzák a német hátország bombázását, ám „időnként látszott rajta, mennyire ingerültté teszi Churchill körülményessége”. Lunghi a Sztálin, Roosevelt és Churchill, valamint fontosabb minisztereik részvételével megrendezett csúcstalálkozókon is ott volt. Tolmácsként hallotta, miként döntöttek a tárgyalóasztal mellett arról, melyik német várost bombázzák le a földig. A katonai és politikai vezetők megbeszélték, hogyan akadt el a szovjet előrenyomulás Sziléziában a németek heves ellenállásán, s erre a britek javasolták, olyan pontokat bombázzanak, ahonnan „német csapatokat szállítanak a keleti frontra”.
Drezda is a felsorolt vasúti csomópontok között volt. „Emlékszem, a vezérkari főnök, Antonov és Sztálin is azt mondta oroszul: »Igen, ez egy fontos vasúti csomópont«, illetve »kommunikációs központ«. Churchill és Roosevelt pedig rábólintott.” Pár hónapra rá a háború az európai hadszíntéren véget ért, Hugh Lunghit pedig Berlinbe küldték. Szovjet vendéglátói elvitték az Új Birodalmi Kancellária lerombolt épületéhez, amely alatt a Führer-bunker is húzódott, ahol Hitler utolsó hónapjait töltötte. Lunghinak azt mondták, ő volt az első nem szovjet állampolgár, aki betehette a lábát a romok közé.
Leereszkedett Hitler bunkerébe is, ahol a náci vezér elbújt, amikor a szövetségesek bombázták, majd a szovjetek körülzárták Berlint. „Borzalmasan büdös, nyirkos, kellemetlen hely a volt. Körbetapogatóztam, majd előhúztam Hitler – szemmel láthatóan sűrűn használt – könyvei közül a Brockhaus-enciklopédia egyik kötetét.” A potsdami csúcstalálkozón kezdte csak igazán érezni Lunghi a hidegháború első fagyos szellőit, amikor a nyugati hatalmak iszapbirkózást folytattak a szovjet vezetőkkel. „Minden egyes tárgyalás rém kellemetlen volt.”
Később pedig a moszkvai brit nagykövetségen folytatott háttérmunka során is feltűnt neki, miként válik egyre rigorózusabbá a szovjetek hozzáállása. Egy alkalommal Montgomery marsall társaságában látogatott Sztálinhoz, és magukkal vittek egy láda whiskyt is. „Montgomery félszegen megjegyezte: »Hoztam egy kis ajándékot. «Mire Sztálin fel sem nézve így válaszolt: »Igen, de mit akar? «” Lunghi boldogan hagyta ott a hidegháborús Moszkvát a politikai paranoia fokozódásával, amikor az idegenekre is egyre bizalmatlanabbul tekintettek.
Ám máig élvezettel emlegeti azokat a különleges rendezvényeket, személyiségeket, amelyeket, illetve akiket volt alkalma testközelből megfigyelni. Példája rávilágít arra, hogy a tolmácsok bizonyos helyzetekben tényleg kulcsszerepet tölthetnek be. „Mintha a zenekar egyik tagja lenne az ember: igyekszel a zeneszerző elképzeléseit a legnagyobb hűséggel visszaadni, anélkül, hogy te magad lennél az illető. Megpróbálsz belebújni a zeneszerző bőrébe.” A második világháború rendkívüli éveiben Churchill, Sztálin és más fontos közszereplők bőrébe bújni – ez a lehetőség máig lenyűgözi a korszakkal foglalkozó történészek képzeletét.
A cikk teljes terjedelmében a BBC History novemberi számában olvasható.
