Vízzel játszanak
Érdemes felidézni: 2011-ben Budapesten, illetve részben Gödöllőn a mostanihoz hasonló tűzerővel támadták a Duna-problematikát – a vízvédelemtől az árvizeken át a folyó hasznosításáig –, az eredmény mégis csupán egy olyan kilúgozott Duna-stratégia lett, amely egyetlen igazán fontos kérdéskörre sem reflektál érdemben. Csak egy példát említve: érintetlenül hagyja a bősi elterelés kérdését.
Márpedig a Duna még Európán belül is csak az államok szűk kisebbségének bel- és külügye, a vízháztartás felborulása, a fenyegető vízhiány viszont gyakorlatilag a Föld összes országát érinti, méghozzá eltérő módon, súlyos érdekellentéteket okozva. A klímaügy – amivel a vízhez hasonlóan bő két évtizede, az 1992-es riói Környezet és Fejlődés Konferencia óta foglalkozik komolyabban a nemzetközi közösség – húsz év alatt egy lépéssel sem került közelebb a megoldáshoz: a légköri szén-dioxid-koncentráció továbbra is növekszik, általános érvényű kibocsátáscsökkentési megállapodás pedig még a láthatáron sincs. Amikor a tavalyi Rió+20 tanácskozáson Áder János köztársasági elnök – aki intenzíven lobbizott azért, hogy a Víz Világtalálkozó (Water Summit) 2013 Budapestre kerüljön – amellett érvelt, hogy érdemes lenne egy külön összejövetelt szentelni a víz témájának, kimondatlanul is azt bizonyította, hogy a vízzel kapcsolatos nemzetközi célkitűzések többsége eddig írott malaszt maradt.
Az ENSZ adatai szerint ma a világ lakosságának egyhatoda nem jut megfelelő minőségű ivóvízhez, és a népesség folyamatosan nő, miközben a tiszta ivóvízkészlet csökken. Az ezredfordulón még „csak” félmilliárd ember szenvedett a vízhiánytól – 2025-re már legalább hárommilliárdnyian lesznek. A vízkészletek elszennyezéséért az ipar és a mezőgazdaság együttesen felel, a fizikai vízhiány viszont főként az agrárszektor felelőssége, a globális vízfogyasztás 80 százaléka ugyanis a mezőgazdasághoz kötődik. A felelősök közé tartozik természetesen a klímaváltozás is, amely radikálisan megváltoztatja a csapadék térbeli és időbeli eloszlását, növelve az egyenlőtlenségeket és gyakoribbá téve a szélsőségeket.
A klímaváltozás elleni fellépést leginkább az nehezíti, hogy azonnali gazdasági áldozatvállalást igényelne jövőbeli és bizonytalan mértékű eredményekért. Ugyanez fokozottan igaz a vízre: bár a fejlett országok vízfelhasználása a tudatosság és az árazás következtében csökkenni kezdett, egy európai ember még mindig több ivóvizet fogyaszt el (nem csak ivásra) egy héten, mint egy afrikai falu lakója egy év alatt. A fejlődőknek viszont a vízszennyezés terén lenne szükségük a szemlélet és a gyakorlat gyors megváltoztatására, amit nemcsak a túlnépesedés és a lakosságszámmal lépést tartani nem tudó, szórványos infrastruktúra-fejlesztés nehezít, hanem az is, hogy a fejlettek hozzájuk szervezik ki a vízszennyező technológiákat és gyártási folyamatokat. Arról nem is beszélve, hogy egyes európai és amerikai vegyszergyártók afrikai és ázsiai országokat használnak hulladéklerakóként, tulajdonképpen az egész világ tudtával és hallgatólagos beleegyezésével.
A következő években várható vízhiány mértékéről néhány példa is érzékletes képet ad. Magyarországon az elmúlt évtizedben a sokéves átlagnál egyharmadnyival kevesebb csapadék hullott, és a le nem esett víz azóta is hiányzik a talajból meg a talajvízből. A globális színtéren talán az a legfélelmetesebb (várható) fejlemény, hogy a Föld lakosságának egyhetede (több mint egymilliárd ember) közelében az egyetlen víznyerési és öntözési lehetőséget olyan gleccserek biztosítják, amelyek mai tudásunk szerint 10-20 éven belül teljesen eltűnhetnek.
Erőteljes önkorlátozásra, a vízkészletek megosztására, a vízgazdálkodás regionálissá, illetve „kontinentálissá” tételére, gyors technológiaváltásra, a hulladékkezelés átalakítására, a népesedési folyamatok kordában tartására lenne szükség – röviden erről kellene megállapodni Budapesten, hogy a Water Summit ne múljon el eredmény nélkül. Neves külföldi vendégekben mindenesetre nincs hiány: eljött a konferenciára Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár, Catherine Ashton, az EU külpolitikai főképviselője, és Benedito Braga, a Víz Világtanács elnöke is.
Háborúk egy pohár innivalóért
Egyiptom lakossága az elmúlt évtizedekben két-háromszorosára növekedett, miközben édesvízforrása, a Nílus vízhozama nem nőtt. Egyre több embert kell tehát ugyanannyi víz segítségével élelmezni: földjeiket öntözni, állataikat itatni. Ráadásul a Nílus-egyezmények dacára Szudán és Etiópia az energiaéhségét is Kelet-Afrika nagy folyójára támaszkodva akarja kielégíteni, erőműépítéssel.
Ezzel a szemléletes példával illusztrálja kérdésünkre Glied Viktor, a Pécsi Tudományegyetem ökopolitikával is foglalkozó politológus-oktatója az édesvíz mint „környezeti szűkösség” szerepét a nemzetközi kapcsolatokban. – Vannak arra utaló jelek, hogy az édesvizekhez való hozzáférésből kialakuló konfliktusok szerepe nőni fog a világban. Ez nem elsősorban Európát érintő kérdés, de hatással van kontinensünkre: migrációs többlet jelentkezik, ha egyes népességek elhagyják a vízhiányos területeket – mondja a Vízkonfliktusok – Küzdelem egy pohár vízért című, 2009-ben megjelent tanulmánykötet szerkesztője.
Ugyanakkor, mutat rá, a történelmi kutatások szerint már az ókortól jelen van a víz mint tényező a nemzetközi diplomáciában és kapcsolatokban. A népességrobbanás és a globális klímaváltozás azonban felerősíti a jelentőségét napjainkban. A tanulmánykötet szerzői rámutattak: „1,1 milliárd ember nem jut tiszta ivóvízhez, és ez a szám néhány évtizeden belül hárommilliárdra emelkedhet. A borúlátóbb forgatókönyvek még ennél is messzebbre mennek, ezek szerint 2025-re az emberiség 66 százalékának nem lesz elegendő ivóvize”. A modern idők harcaiban is volt szerepe az édesvíznek. Így például az 1967-es, hatnapos háborúban, amelyet Izrael az arab országokkal, köztük Szíriával vívott, fontos szempont volt, hogy ki foglalja el a Jordán folyó forrásvidékét. – Ilyenkor beszélünk „politikai vízről”. A kérdés az: ki uralhatja a vízforrást? – mondja Glied Viktor, aki szerint a Közel-Keleten, Szíria, Izrael, a Palesztin Hatóság, Törökország és Katar régiójában különösen égető ez az ügy. Szerepe volt a víznek Fekete-Afrikában, a ruandai háborúban vagy Szenegál és Mali összecsapásában is. Vándorlást, migrációt vált ki az Afrikát, a Szaharát keresztben átszelő Száhel-övezetben, Csádban, Nigerben, Szudánban. – Az édesvíz mint szűkösség klasszikusan megjelenik konfliktusforrásként felvízi és alvízi országok viszonyában, így Kína és Vietnam között a Mekong, India és Banglades között a Gangesz, míg az Egyesült Államok és Mexikó között a Rio Grande folyóra vonatkozóan – magyarázza az ökopolitikai szakértő. (Szőcs László)
