A CDU/ CSU dominanciáját hozó német kormány folytatja majd az európai integráció elmélyítését, de a régi-új kancellár valószínűleg tesz engedményeket a briteknek és a hollandoknak. A kormányköziség korszakának egyáltalán nincs vége – erről Constanze Stelzenmüller berlini külpolitikai szakértő és publicista beszélt lapunknak.

A valószínűsített nagykoalíció kapcsán Stelzenmüller megjegyezte: nem biztos, hogy a juniorpartner szocdemek – követve az elmúlt évtizedek különböző politikai színezetű koalícióinak hagyományait – az alkancellári poszt mellé a külügyi tárcát választják majd. Ha az SPD az esetleges nagykoalícióban mégis a külügyek mellett döntene, úgy a miniszteri posztra Frank-Walter Steinmeier, a korábbi nagykoalíció külügyminisztere lenne esélyes. Merkel négy évvel ezelőtti sikertelen kihívójáról az elemző úgy vélte, hogy 2005 és 2009 között nem a legötletdúsabb külpolitikával hívta fel magára a figyelmet. Ám az SPD javára kell írni, hogy az elmúlt években, az euróválság során józan magatartást tanúsított, ellenállt minden populista kísértésnek –tette hozzá.

Az eurokritikus Alternatíva Németországért (AfD) nem jutott be ugyan a Bundestagba, és ezzel Merkelnek jóval nagyobb lett a mozgástere, a nyomában lihegő „őrkutyától” azonban a CDU elnöke nem szabadult meg. Látható, hogy az eddig egyetlen témára összpontosító pártnak van társadalmi bázisa, és az általában tiltakozó szavazásnak számító európai parlamenti választást újra ki fogja használni – vélte Stelzenmüller. A kancellár az európai integráció mélyítésében, Európa-politikájában az „értelmes dolgokat”, így a bankuniót mindenképpen szeretné majd megvalósítani, ugyanakkor minden valószínűséggel figyelni fog arra, hogy hidakat építsen az euróövezet tagjai és a kívülállók között. A többsebességes Európa már régóta realitás (a közös pénz mellett lásd Schengent), az viszont súlyos kockázatokkal járna, ha túl nagy szakadék választaná el egymástól az eurózónán belül és kívül lévő tagállamokat.

Az unió szempontjából kulcsfontosságú német–francia viszony alakulása a berlini szakértő szerint egyértelműen Párizson múlik. Nevezetesen azon, hogy Francois Hollande államfő mikor határozza el magát a régóta esedékes átfogó reformokra. Ahogy 1972-ben egy republikánus amerikai elnök, Richard Nixon kellett a történelmi jelentőségű pekingi látogatáshoz, úgy Franciaországban is valószínűleg egy baloldali elnök szükséges a nagy átalakításhoz – mutatott rá Stelzenmüller. Persze Hollande szeme előtt ott lebeghet a volt német szociáldemokrata kancellár, Gerhard Schröder reformcsomagja, az Agenda 2010, amely döntően hozzájárult a német gazdaság nemzetközi versenyképességének növeléséhez, de a szociális vívmányok masszív leépítéséért, a munkaerőpiac liberalizálásáért az SPD a mai napig bizony súlyos árat fizet.