Slágerekkel hódított Steinbrück
Sikerként legfeljebb az könyvelhető el, hogy a három kislány, aki a szökőkút szélén egyensúlyozik, kezében piros lufikkal, az egybegyűltek szinte tapintható aggodalma ellenére sem csúszik bele a vízbe.
– Nem lenne szabad ezt mondanom, de ez a választás szerintem már lefutott – mondja kérdésünkre Leif, aki amúgy az SPD kampányönkéntese. Rám tukmálja a pártprogramot, ne maradjon már a nyakán. Leif korai harmincas, éppen állástalan, de bizakodó. Eddig egy vállalatvezető mellett volt asszisztens, ám Berlinben nehéz elhelyezkedni, addig is kicsit belekóstol a politikába. Bár a szíve a szocdemekhez húzza, Angela Merkelről sem tud igazán rosszat mondani. – Olyan, mint egy jóságos nagynéni, aki mindenkit megnyugtat afelől, hogy az ország jó kezekben van. A baloldal viszont megosztott, a szocdemek országos szinten még mindig nem állnak szóba az exkommunistákból és baloldali radikálisokból álló Baloldallal, így aztán hiába baloldali többségű a német társadalom, hiányzik az egység – panaszolja Leif.
A zenekar újabb tüzes dalba kezd, egy idősebb pár háborítatlanul keringőzik a sorok között. Jön egy ősz úr, bordó bőrdzsekiben és szandálban, homályos szemmel ő is ringatózni kezd a zenére. Nem a politika hozta ide őket, inkább a nosztalgia – vallják be, és nem is hajlandók elárulni, hogy mit gondolnak Merkelről és ellenfeléről, a szocdem Peer Steinbrückről. A fiatalok inkább kínos mosollyal reagálnak a harsogó csasztuskákra.
Lena és Miriam 16 éves, buzgón jegyzetel. A papír fejlécén ez áll: ezt várjuk a következő kancellártól/kancellárnőtől. – Házi feladat? – kérdezem. – Olyasmi – nevetnek kicsit zavartan. Aztán egymás szavába vágva mondják: minimálbért, zöld- (környezetbarát) mezőgazdaságot, egységes oktatást szeretnének. Arra a kérdésre, hogy hajlandók lennének-e többet fizetni a zöldmezőgazdaságért vagy az alternatív forrásból nyert áramért, láthatóan elbizonytalanodnak. – Ezért kell az államnak mindezt támogatnia – lelnek rá a helyes útra.
A helyes utat az SPD is keresi. A kampányzárón egymás után bizonygatták a párt vezető politikusai, hogy a választást a szavazók és nem a közvélemény-kutatók, pláne nem az újságírók döntik el. A felmérések szerint az SPD 15 százalékkal elmarad ugyan a CDU/ CSU mögött, de volt már olyan, hogy a szocdemek az utolsó pillanatban felzárkóztak. A baloldal bízhat abban is, hogy a CDU-szimpatizánsok elbízzák magukat, lefutottnak tekintik a választást, és el sem mennek szavazni.
A színpadon Klaus Wowereit, Berlin főpolgármestere próbálja tűzbe hozni a közönséget. Számon kéri a társadalmi igazságosságot, a jövőképet, a komoly átalakításokat, amelyek mind elmaradtak az elmúlt négy évben. Beköszön Sigmar Gabriel pártelnök és Frank-Walter Steinmeier frakcióvezető is, hogy felvezessék a kancellárjelöltet, Steinbrücköt. Udvarias üdvrivalgás fogadja, csak akkor élénkül meg a közönség, amikor azt mondja: „Hölgyeim és uraim, három nap múlva megszabadulhatnak az újraegyesített Németország legvitatottabb kormányától”. Mint kiderül, arra gondol: az egymással legtöbbet veszekedő koalíciótól. És mi maradt az elmúlt négy évből, milyen fontos politikai döntések? – kérdezi. A válasz nagy csönd. Talán bizony a csődbe jutott városok, önkormányzatok? Erre nagy tapsot kap.
Steinbrück lendületbe jön, rója a köröket a kis pulpituson, amelyet kialakítottak neki. A nyugodt Merkel egyértelmű ellenpontja. A kormány ígért nyugdíjreformot, az oktatás javítását, az egészségügy rendbetételét, de semmi sem történt. 1,4 millió embernek a fizetése mellé segélyt is kell folyósítani, hogy meg tudjon élni, ez évi 10 milliárd eurót jelent a költségvetésnek. Ha rendes fizetést kapnának a 3-4 eurós éhbér helyett, abból több járulék folyna be, ráadásul a vásárlóerő is növekedne. Nemcsak a társadalmi igazságosság, hanem a gazdasági racionalitás is a rendes bérek mellett szól – tör ki Steinbrückből a korábbi pénzügyminiszter. Az SPD olyan országot szeretne, ahol nem az a fontos, hogy valaki honnan, milyen családból jön, hanem hogy hova tart – dörgi, és erre végre tapsban tör ki a közönség.
Ám valódi győzelmi hangulat nincs. Steinbrück megpróbálta, tisztességgel tette a dolgát – mondja Leif, az önkéntes, de most ennyire telik a párttól. Nem véletlen, hogy a német sajtóban már napvilágra kerültek az első találgatások az SPD B tervéről: a párt kemény feltételeket akar támasztani a nagykoalíciós részvételhez. Korábban körömszakadtáig tagadták, hogy nyitottak lennének a „házasságra” a CDU-val, de most mintha kezdenének megbarátkozni az ötlettel. Ezt a rapid közvélemény-kutatásunk is megerősíti: különösen a fiatalok örülnének egy újabb nagykoalíciónak. Lena és Miriam úgy véli, akkor kevesebb lenne a veszekedés, és a pártok nem tartanának be csak azért egymásnak, mert éppen ellenzékben vannak.
Angela Merkel, aki a CDU plakátjain – mintegy királynői pózban – általában egyedül szerepel, a jelek szerint ezt nem bánná. Neki is összejöhetne a kétharmados többség.
Elhunyt az irodalomkritikai pápa
Megtanított minket olvasni. A legolvasottabb, a legrettegettebb, a legvitatottabb. Az irodalomkritika pápája és popsztárja volt – a német sajtóban ilyen szalagcímekkel emlékeznek meg a 93 éves korában elhunyt Marcel Reich-Ranickire. A holokausztot túlélő, lengyel származású irodalomkritikus a Die Zeitben és a Frankfurter Allgemeine Zeitungban publikált, a ZDF közszolgálati tévéadón futott szépirodalmi beszélgetős műsora a német nyelvterület egyik fontos fórumának számított. Szenvedélyes, a vitát felettébb kedvelő stílusa miatt egyszerre volt körülrajongott és gyűlölt személyiség. Súlyos konfliktusba keveredett az irodalmi Nobel-díjas Günter Grassszal, akinek 1995-ben megjelent regényét, az Ein weites Feldet „merő ostobaságnak” nevezte. Sokan leszámolásnak tekintették, amikor Martin Walser 2002-ben publikálta az Egy kritikus halála című művét. Legnagyobb sikerét Reich-Ranicki önéletrajzával aratta, a magyarul is megjelent Az életem című műből 1,2 millió példányt adtak el Németországban. Lengyelországhoz bonyolult viszony fűzte a varsói gettóból kiszöktetett Reich-Ranickit, aki a második világháború után rövid ideig szolgált a kommunista titkosrendőrségnél, majd újságíró lett, és végül az NSZK-ba emigrált.
