Defcon 2: médiariadó
A politikai hatalom minden országban és gyakorlatilag minden időben korlátozva érzi magát a nyilvánosság által, amit rosszul visel. De ha jól viselné, akkor is ott lenne még a gazdasági érdek, amely szintén a maga teljes szabadságát látja korlátozva, mihelyt valaki az igazság összes aspektusát próbálja kibontani, nem csak az adott gazdasági szereplő számára előnyöseket. A politikai Szkülla és a gazdasági Kharübdisz között még Odüsszeusz hajója se tudna átsurranni, nemhogy a politikától és a gazdaságtól való függetlenségre törekvő média.
Az amerikai alkotmány híres-nevezetes első kiegészítése szerint a kongresszus nem fogadhat el a szólás- vagy sajtószabadságot (meg a vallás, a gyülekezés és a tiltakozás szabadságát) korlátozó törvényeket. Halleluja! Ott a zsurnaliszta Kánaán! Csakhogy amikor a The New York Times 1971-ben nyilvánosságra hozta a védelmi minisztérium által a vietnami háborúról készített titkos tanulmányt, az úgynevezett Pentagon-papírokat, a Fehér Ház a kémkedésről szóló 1917-es törvény alapján eljárást kezdeményezett a kiszivárogtatók és a lap ellen. A vádakat később ejtették, a sajtóról olykor nyomdafestéket nem tűrő stílusban beszélő Richard Nixont pedig két újságíró, Bob Woodward és Carl Bernstein, illetve a The Washington Post rettenthetetlen tulajdonosai és szerkesztői buktatták meg.
A régi sztorit csak azért érdemes felidézni, hogy emlékezzünk rá: Amerikában sem Chelsea (régebbi, hímnemű nevén Bradley) Manning vagy Edward Snowden botrányaival kezdődtek a sajtószabadság korlátai körüli gondok. A The New York Times riportere, Judith Miller 2005-ben például nyolcvanöt napot töltött börtönben, mert nem volt hajlandó feltárni hatalomközeli forrását egy CIA-ügynök személyazonosságának kiszivárgása miatt folytatott vizsgálatban. (Amikor a forrás engedélyével végül mégis megtette, kiderült, hogy a háttérben Dick Cheney alelnök kabinetfőnöke, I. Lewis „Scooter” Libby és persze sötét politikai szándék húzódott.) Ott volt aztán a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után alkalmazott széles körű lehallgatási és internetmegfigyelési művelet, amelyről a The New York Times hosszú hezitálás után, 2005-ben adott hírt.
Az alapinformáció megszerzése és a közlés között eltelt hónapokban a Fehér Ház minden eszközt bevetve próbálta meg eltántorítani a lap szerkesztőit és kiadóját a publikációtól. Némileg más eset a WikiLeaks-botrány révén elhíresült Manningé és Julien Assange-é, illetve a Prism rendszer részleteit a világ elé táró Edward Snowdené. Az amerikaiak az ausztrál Assange-ot is üldözik, igazából mégis a titkos anyagokat kiadó saját állampolgáraik sorsa tanulságos. A Manningre kiszabott 35 év például kegyetlenül sok. Ezt érdekes módon még amerikai újságírók is hajlamosak az Obama-adminisztráció szigorával, az esetleges követők elrettentésének szándékával magyarázni, mintha elfeledkeznének arról, hogy az Egyesült Államokban a bíróság önálló, kívülről nem befolyásolható hatalmi ág.
Másrészt az, ami Snowdennel és az anyagait nyilvánosságra hozó újságírókkal, Glenn Greenwalddal és partnerével, David Mirandával történik, könnyen magyarázható az amerikai kormányzatnak az okozott kár minimalizálására irányuló szándékával: oké, a blöki kint van a gangon, de nem mindegy, milyen hangosan ugat. Arra is érdemes felfigyelni, hogy a brit The Guardian a szerkesztőséget – egyébként nyilván amerikai hatásra, de legalábbis Washington helyeslése mellett – odahaza, Nagy-Britanniában érő kormányzati vegzatúra miatt éppen a tengerentúlra, tehát az Egyesült Államokba menekítette a Snowden-leleplezéssel kapcsolatos dokumentumait. A logika ebben éppen az amerikai törvényi berendezkedés: a kormánynak ott az alkotmányos sajtószabadság-garancia miatt kutya nehéz dolga van, ha államtitkokra hivatkozva meg akarja akadályozni valamely információ közlését. (Magyarul ezt hívják előzetes cenzúrának.)
Másrészt az is jellemző, hogy az Egyesült Államokban szinte kizárólag a háborúkkal és a terrorizmus elleni védekezéssel kapcsolatban merül fel hasonló eset, és akkor is meglehetősen szűken értelmezve, főleg a technikai és hírszerzési részletekre koncentrálva. Itt végül is emberéletekről van szó, még akkor is, ha – mint a Pentagon-papírok esetében is történt – a kormányzatot valójában a politikai érdekek motiválják. A kiszivárogtatót és a köz érdekében bizalmas vagy akár titkos információt közlő újságírót minden más esetben fokozott törvényi védelem illeti meg. Abszolút sajtószabadság tehát nincs és eleve nem is lehet, de azért vannak bizonyos szintek. Az International News Safety Institute (Nemzetközi Hírbiztonsági Intézet – INSI) szerint az idén eddig 53 újságírót és két egyéb médiamunkást öltek meg a világban hivatásának gyakorlása közben.
Ha innen – Törökországból, Iránból, Szíriából, Kínából, Belorussziából, Kubából, Zimbabwéból, Oroszországból – nézzük a dolgot, a brit vagy az amerikai állapotok a friss botrányok dacára egyenesen vonzók. A leghíresebb amerikai újságíróképző, a Columbia Egyetem szakfolyóirata, a Columbia Journalism Review két hete mégis apokaliptikus hasonlatra ragadtatta magát. A The Guardiant ért atrocitás kapcsán az egész szabad világ sajtóját riadóztatta, és Defcon 2-t emlegetett, ami a katonai zsargonban a nukleáris háború kirobbanását közvetlenül megelőző állapot. A Defcon 1 már maga az atomháború lenne. Az angolszász világ, Nyugat-Európa vagy Skandinávia ettől még messze van. Az Európai Unió délkeleti térségei kapcsán már nem érdemes a tűzbe tenni a kezünket. Netán megégne.
