„Mi mást tehettek volna?”
Noha mérnöki diplomát szerzett, és Amerikában is tanult, igencsak hadilábon állt a kultúrával. Mondjuk úgy, hogy semmit sem értett belőle, és szembehelyezkedett a véleménynyilvánítás szabadságával is – így idézi fel a stúdióban együtt töltött perceit Mohamed Murszival, a júliusban megbuktatott elnökkel Ahmad Abdulmuti Hegázi (78 éves), aki 2006-ban együtt szerepelt vele egy tévéműsorban (Murszi akkor még nem volt megválasztva). A közíró-költő, a legnagyobb egyiptomi kitüntetés, a Nílus-érdemrend birtokosa a Magyar Pen Klub Janus Pannonius-díja átadásának díszvendégeként járt a napokban Magyarországon, mégpedig először.
Egyszerű arab földművesek, fellahok leszármazottjaként hazánkban elsősorban a természeti szépségek ragadták meg, valamint a két, művészeti motívumként is felhasznált nagy folyó, a Nílus és a Duna párhuzama. Bár, mint lapunknak mondja, mindig is kifogásolta a hadsereg uralmát, mindig is a szabadság és az emberi jogok, valamint a demokrácia pártján állt, Hegázi – aki korábban az al-Ahram című vezető lapnál dolgozott, most pedig az al-Maszri al-Jumnál van rovata – úgy véli: Murszi megdöntése nem volt puccs, ahogy az elnök uralma sem volt demokrácia. Ellenkezőleg: az iszlamisták hatalmával, akik korábban nagy írók (mint a Nobel-díjas Nagíb Mahfúz) életére törtek, vagy száműzetésbe kényszerítették őket, Egyiptom a középkorba zuhant volna vissza.
– Gazdag, modern kultúránk van. Az iszlamisták még a kortárs táncot sem bírták elviselni – állítja. Legfeljebb „formálisan igaz” szerinte az is, hogy Mohamed Murszit 2012-ben demokratikusan választották meg: hatvan év katonai uralom után egyedül a szegény lakosság javát szolgáló karitatív tevékenységet – élelmiszertámogatás, egészségügyi ellátás – folytató Muzulmán Testvériség (pontosabban annak pártja, a Szabadság és Igazságosság) volt abban a helyzetben, hogy megnyerje a választásokat.
Ellentétben például Tunéziával, a szakszervezetek sem tudtak megerősödni az arab világ legnépesebb országában. „Ez olyasmi, mint önöknél volt a kommunizmus idején. Az 1952. júliusi puccs óta nem volt Egyiptomban demokrácia, most újra kell tanulnunk. Hozzá kell tenni azt is, az egyiptomiak negyven százaléka nem fejezte be tanulmányait, nem tud írni, olvasni.” Hegázi úgy véli, az igazi forradalmárokat az a mintegy harmincmillió egyiptomi jelenti, aki tiltakozni ment az utcára idén júniusban is.
– Mi mást lehetett volna tenni ezekkel az emberekkel? Másképp hogyan tarthatták volna fenn az állam uralmát? Miként máshogy biztosíthatták volna a mindennapi rendet? – kérdez vissza Hegázi, aki szerint nem lehet „mészárlásnak” nevezni a hadsereg több száz iszlamista tüntető halálával járó akciósorozatát, amellyel felszámolta a Murszi-párti, iszlamista tüntetéseket. Emlékeztetett, hogy a demonstrálók nem voltak hajlandók szétoszolni a felszólítások dacára sem.
Az egyiptomi közíró arra tippel, két év kell még ahhoz, hogy országában kikristályosodjék a demokrácia, és ebben a kairói értelmiségnek reményt ad a szabadságpárti tüntetők tömege. – Sziszi tábornok (védelmi miniszter, a katonai erők vezetője – a szerk.) új ember, de nem hiszem, hogy maga akarná uralni Egyiptomot. Választásokat fognak tartani. A demokráciáért persze mindig meg kell küzdeni, és ebben iránymutatásával fontos szerepe van az értelmiségnek – állítja Hegázi, és úgy véli, az egyiptomiaknak igenis szükségük van vezetőre, aki az élükre áll.
