Élet a kísértetekkel
A fordulópontot az jelentette Kilian Kleinschmidt életében, amikor egy reggel feleségével együtt arra ébredtek: Kalasnyikovot szorítanak a fejükhöz. A szomszéd szobában néhány hónapos kislányuk aludt. A fegyveresek pénzt követeltek, több tízezer dollárt, valaki elhitette a támadókkal, hogy egy fél vagyont rejteget otthonában a pár.
Valójában összesen húsz dollárjuk volt, Kleinschmidt ekkor épp Ugandában élt, és a polgárháború után szakképző tanfolyamokat szervezett. Ez volt élete leghosszabb 45 perce, mert a fegyveresek minden elképzelhetőt elkövettek, hogy kiszedjék belőlük az információkat. Kilian Kleinschmidt előtt ekkor két út állt. Az egyik, hogy visszatér Európába, ahol semmilyen szakmai háttere nem volt, és így valójában újrakezdhette volna az életét. A másik még rögösebbnek tűnt: marad Afrikában, és szembenéz annak sötét oldalával.
Az őt ért traumát úgy próbálja feldolgozni, hogy szándékosan keresi a nehéz helyzeteket, a fegyveres konfliktusokat. Ha úgy tetszik, mások traumájával harcol a saját kísértetei ellen. – Ez volt az ártatlanságom vége, innen egy új élet kezdődött. Háborúba mentem – mondja lapunknak telefonon az ötvenéves Kleinschmidt, aki ma az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság (UNHCR) színeiben az egyik legnagyobb szír menekülttábor, a Jordánia északi részén, a sivatagban fekvő Zaatari vezetője. Az utóbbi hetekben szinte médiasztár lett, és ha kicsit ráér, élvezi is.
A német férfi 18 évesen hagyta ott Nyugat-Berlint. Afrika ekkor még szóba sem került, Franciaországba ment, ahol barátaival együtt kecskéket tenyésztett, kitanulta a tetőfedő szakmát, kicsit a kőművességet is. Megnősült, gyerekei születtek, aztán 26 évesen elege lett. Vett egy motorkerékpárt, és úgy döntött, próbaútként megteszi egy szaharai túra. Utóbb azt mondja, szerencsés volt, hogy túlélte. A Dakar rali útvonalát követve jutott el először Maliba, ahol kapóra jött az építőipari szaktudása: néhány whisky után beszállt egy iskola építésébe. Ennek ugyan nem sok köze volt későbbi életéhez, de megérintette Afrika varázsa.
Uganda már keményebb lecke volt, aztán következtek a még mélyebb bugyrok: Dél-Szudán, ahol a híres „elveszett fiúkat” próbálta visszavezetni a békés hétköznapokba. A fiúkat az etiópiai hadsereg rabolta el a családjuktól az 1983 és 2005 között dúló szudáni polgárháború idején. Az 1990-es években húszezren keltek útra gyalog, hogy etióp és kenyai menekülttáborokból végre hazajussanak Dél-Szudánba. A gyerekek fele útközben meghalt, aki túlélte, rettenetes traumákat szenvedett. Végül az ENSZ segítségével csaknem négyezren az Egyesült Államokban találtak új otthonra, néhányan nagyon sikeresek lettek – mondja büszkén Kleinschmidt, éreztetve, ebben talán egy pici érdeme neki is van.
A 2011 júniusában függetlenné vált Dél-Szudán más szempontból is emlékezetes maradt: ott látott először holttesteket, lemészárolt áldozatokat, ott szembesült valójában az afrikai háborúk rettenetes brutalitásával. – A világ összességében nem valami jó hely, de lehet azért tenni, hogy jobb legyen. Kezdőként, önkéntesként talán kevésbé, de ahogy az ember fontosabb pozíciókba jut, képes már érezhető változásokat keresztülvinni – vallja elszántan. Egyszerű dolgokat említ: lehet közvetíteni a szemben álló felek között, lehet tárgyalni a kormányokkal azzal a céllal, hogy csökkenjen az erőszak. Arra a kérdésre, hogy miért csinálja, csak banális választ tud adni: hisz benne, hogy képes segíteni, megváltoztatni emberi sorsokat.
Kleinschmidt mintha maga jelentkezne a leglehetetlenebb feladatokra. Ott volt Mogadishuban az amerikai bombázások alatt, Ruandában a menekültválság idején. Bejárta már a sajtót a története arról, hogy miként mentette ki a menekülteket a kongói őserdőből egy kimustrált vonattal. Rémisztő mészárlás zajlott ott is, és az őserdőbe menekülők sem voltak épp patyolattiszták, ám Kleinschmidt szerint ez még nem ok arra, hogy ők is hasonló atrocitásoknak essenek áldozatul. A milícia vadászott rájuk, járvány pusztított, étlen-szomjan tengődtek. Ki kellett hozni őket az őserdőből, és ehhez jobb híján egy gyarmati időkben épített vasútvonal állt rendelkezésre: rendbehozták a mozdonyt és a kocsikat, ahol kellett, továbbépítették a sínt. Sátrakat vittek, élelmet, vizet, aztán apránként kihozták őket. Egy részük ezután bíróság elé került a korábbi bűneiért, de ez mégiscsak civilizáltabb módszer, mint az öldöklés, nem?
Mindezek után mégis úgy véli, a Zaatari tábor „rendbetétele” és menedzselése élete eddigi legnehezebb feladata. – Amikor öt hónapja átvettem a tábor vezetését, teljes káosz uralkodott. Senki sem tudta, ki kicsoda, honnan jött, érezni lehetett a dühöt és a frusztrációt. Napirenden voltak az összetűzések, az emberrablások – avat be a zaatari viszonyokba. A segélymunkások rettegtek, a menekültek gyűlöltek mindenkit, a tábori rendőrség félelmében elbújt. Ebből az időszakból származik a Der Spiegel angol nyelvű online kiadásának riportja, amely kemény „Lagerführerként” ábrázolta Kleinschmidtet, aki esti körútjaira vaskampóval felfegyverkezve indul. Erre ma már nincs szükség, mondja, mert kellő tiszteletnek örvend. A felnőttekkel jól kijön, de a felhergelt gyerekbandák még mindig sok gondot okoznak: ebből a célból néha van még a zsebében egy-két kő, hogy visszalőjön.
A Zaatari tábor a világ második legnagyobb menekülttábora (a legnagyobb az észak-kenyai Dabaad). Százhúszezer lakójával lényegében Jordánia negyedik legnagyobb városa. – A kulcs a kommunikáció, a párbeszéd és az őszinteség – hangoztatja Kleinschmidt. Nem szabad teljesíthetetlen ígéreteket tenni, őszintén be kell vallani, hogy ezeknek az embereknek most egy darabig itt kell maradniuk, a konfliktusnak nincs gyors megoldása. A küszöbönálló nemzetközi beavatkozásról nem szívesen mond véleményt, de tart attól, hogy a menekültek száma tovább nő majd.
Igen, most én vagyok a főnök – szögezi le határozattan. Igaz, vannak helyi maffiák, amelyek megpróbálják kijátszani, úgy tenni, mintha valójában az ő kezükben lenne a tábor irányítása. Hatalmi játékok zajlanak itt is, de főleg üzleti érdekből. A nemzetközi sajtó megírta, hogy Mohammed al-Hariri, a tábor „királya” légkondicionált sátorban lakik, gyerekei klimatizált lakókonténerekben amerikai filmeket néznek DVD-n. Mindenféle módon szednek sápot, üzleti, védelmi szolgáltatásért vagy épp áramszolgáltatás címén (a villamos energiát a jordán állam biztosítja, de a fifikás „üzletemberek” ezt is képesek pénzért továbbadni).
Már kialakultak a hierarchiák – ismeri el Kleinschmidt, bár a menekülthullám második fázisában megérkeztek a hagyományos, otthoni vezetők is, és egyre inkább ők veszik át az irányítást. Velük könnyebb tárgyalni, és időközben az UNHCR is megszervezte a maga csapatát.
Ami a családját illeti, három feleségtől öt gyereke és egy mostohafia van. Négy gyereke Franciaországban nőtt fel, de a vér nem vált vízzé: egyik fia most fejezte be első önkéntes munkáját egy menekülttáborban, a lánya az ENSZ afrikai különleges megbízottja mellett dolgozik. Kleinschmidt nevetve üti el a kérdést, hogy van-e bármi, amivel ki tud néha kapcsolódni, ami feltölti az emberpróbáló hétköznapok után. A segélyszervezeti munka elszigeteltté teszi az embert.
Olyan dolgokat lát és él át, amelyeket kívülállókkal nem lehet megosztani. Nem értik meg, nem is érdekli őket egy ponton túl – mondja elgondolkodva. – Az ember magára marad a történeteivel, legfeljebb más segélymunkásokkal tudja megosztani őket. Régebben sokszor megkérdezték tőle, hogy lehet elviselni a haldokló, alultáplált gyerekek látványát. Amikor az ember először lát ilyet, azt hiszi, hogy maga is belerokkan. Amikor tömegével szembesül vele, akkor megedződik. Rettentes, de így van – teszi hozzá érezhető német akcentussal, de az interjú során végig ragaszkodva az angolhoz.
Ez lett az utóbbi évtizedekben a munkanyelve. Beszélgetésünk idején épp néhány napos szabadságát töltötte Nairobiban, ott él ékszertervező feleségével és kutyáival. Pihenésre nincs sok ideje: naponta figyeli, hogy nem omlik-e össze az általa kiépített rendszer Zaatariban, de még ennél is nagyobb kihívást jelent otthonának átköltöztetése Ammánba, az ENSZ szervezetein keresztül, mondja némi szarkazmussal. – Tíz napra előre szoktam tervezni, tovább felesleges. Addigra, remélem, a kutyák is megérkeznek Ammánba. Ami a szakmai terveket illeti, már látja a következő feladatot: Zaatari mellett rá hárul majd az összes, Észak-Jordániában levő menekült helyzetének a rendezése. Ha közben beindulnak az amerikai rakéták, jóval kevesebb ideje lesz interjúkat adni.
Névjegy
Kilian Kleinschmidt 1963-ban született, Nyugat-Berlinben nőtt fel. Érettségi után nem tanult tovább, nincs diplomája. Kőművesként, ácsként dolgozott Franciaországban, 1989 óta Afrikában él. Előbb humanitárius, majd menekültügyekkel foglalkozott, 1992 óta az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) a munkatársa. Dolgozott Ugandában, Szudánban, Kenyában, Ruandában, Szomáliában és Boszniában is. Jelenleg a szíriai menekülteket befogadó jordániai Zaatari menekülttábor vezetője. Három feleségétől öt gyermeke és egy mostohafia van. Nairobiban él, de napokon belül Ammánba költözik.
