A történetben most Izland és a Feröer szigetek játsszák a rossz fiúk szerepét, ám ez csak a felszín: a valóságban a kicsik harcolnak a nagyokkal, a fenntarthatóság pártolói a tengerek kizsákmányolóival.

Az új uniós költségvetési ciklus közeledtével a halászatot is szükségszerűen megreformálják, de az eredmény eddig – legjobb esetben is – felemás. Az immár az Európai Parlament (EP) és a Tanács által is elfogadott új halászati politika előremutató (nem véletlen, hogy többé-kevésbé a zöldeknek is tetszik): tartalmazza a fenntartható halászat alapelveit és a halászati kvóták újraosztását. Ez utóbbi kapcsán nem is a nemzeti kvóták jelentősége a legnagyobb, hanem azé a tényé, hogy jelenleg az összes kifogható mennyiség 20 százaléka a „kishalászoké” (helyi illetőségű, jellemzően családi cégeké), 80 százaléka pedig a működési területüket és/ vagy érdekviszonyaikat tekintve multinacionális úszó halfeldolgozó üzemeké. Eközben a foglalkoztatottságot és a társadalmi hasznosság egyéb mérőszámait tekintve éppen fordított az arány. A halászati reform fő iránya ezeknek az igazságtalan elosztási viszonyoknak az újrarendezése – meg a pénzé, természetesen.

Ahogy azt Rodics Katalin, a Greenpeace regionális halászati koordinátora kérdésünkre kifejtette, az Európai Tengeri Halászati Pénzügyi Alap reformjával az érintett tagállamok eddig nem tudtak megbirkózni, pedig a jövő évtől már az új szabályok szerint kellene működni. Az alap pénzfelhasználásáról eddig egyedül az EP halászati bizottsága szavazott, ám ott meglehetősen destruktív döntés született: a szakbizottság engedélyezné, hogy új hajók építésére, a flották korszerűsítésére is lehessen költeni a közösségi forrásokból – miközben maga a halászati reform arról szól, hogy az európai halászok kétszer-háromszor többet halásznak az ökológiailag maximálisan megengedhetőnél. Vagyis legalább a felére-harmadára kellene csökkenteni a hajók számát.

A halászati politikának és a támogatások logikájának azonos irányba kellene mutatniuk, erről azonban szó sincs: a nyári szünetre elcsendesült csata szeptembertől újraindul (sőt, az előcsatározások a médiában már most zajlanak), mivel még a parlament plenáris ülése és a tanács is foglalkozik a kérdéssel. Rossz nyelvek szerint a tengeri „halhúsgyárakat” üzemeltető államok (mindenekelőtt Spanyolország és Olaszország) abban a reményben voltak engedékenyek a halászati politika átírásakor, hogy pénzügyi téren majd kárpótolják őket. Izland egyelőre nem részese az alkunak (a kvótakiosztásnak viszont igen), aminek a környezetvédők inkább örülnek. A szigetország harcosan védi a saját érdekeit (most például azzal az érvvel, hogy sokkal több a hering, mint a korábbi években, tehát büntetlenül át szabad lépni a kvótákat), és a belépésével alaposan megerősödne a halászati reform „hátramozdítóinak” csoportja.

A gyökeres reformot leginkább a civilek szorgalmazzák: a közelmúltban több mint kétszáz szervezet közös felhívásban emlékeztette az európai minisztereket, hogy a tengerek túlzott halászatának megállítása gazdasági, társadalmi és természetvédelmi szempontból is az egyetlen járható út. Az Atlanti-óceánban a vizsgált állományok 47, a Földközi-tengerben 80, a Balti-tengerben pedig 70 százaléka túlhalászott, és az uniós halászflották nemcsak az európai tengereken, hanem a távolabbi vizeken is szabályos rablógazdálkodást folytatnak. Az Egyesült Államok, Ausztrália és Új-Zéland is áttért már a fenntartható halászatra.