Nagy amerikai lapok munkatársa volt régebben, a 70-es, 80-as években. Miben látja a fő különbséget a mostani újságírók munkájához képest?

Vannak azonosságok és különbségek. Ami ugyanaz: a jó és becsületes újságíró, legyen az hivatásos, blogger vagy „civil”, azt írja le, amit lát, tapasztal. Például ha most valaki Egyiptomból tudósít, és valami tisztességtelen dologgal találkozik, mégis beszámol róla. Ez régen sem volt feltétlenül könnyű, és ma sem az. Ami viszont tényleg különbség: a mi időnkben a professzionális újságíró komoly információs monopóliummal, és ennélfogva hatalommal rendelkezett, ami felelősséggel is együtt jár. Ez ma már csak részlegesen igaz. Mi voltunk az információ „kapuőrei”. Ha valamit elszúrtunk, abból nagy baj lehetett. Ellenben ha beletaláltunk, mint a Watergate-botrány idején, az viszont bombasztori volt. Tehát a hatalomban látom a fő különbséget. Éjt nappallá téve kellett brusztolni. Mindig aggódtunk, hogy akivel beszélünk, nem az igazságot mondja, és ezért folyton kerestünk további forrást, ami alátámasztja az elmondottakat.

Mennyire tartja fenntarthatónak a nyomtatott újságírás jelenlegi állapotát? A 24 órás online hírciklus egyre nagyobb nyomás alá helyezi az újságírókat, akik pedig egyre kevesebben vannak, mert a hirdetési bevételek és a példányszám csökkenésével párhuzamosan elbocsátják őket...

Régebben valóban más volt a hírciklus üteme. A szentség a határidő volt. Ha lekésted a határidőt, a cikked halott volt. De addig legalább ráértél dolgozni, interjúkat készíteni, anyagot gyűjteni, hozzáolvasni. Ma a 24/7-es hírciklus hajtja a riportereket: „Gyerünk, gyerünk, csináld, mi lesz már?!” Így kevesebb idő marad a tények, adatok ellenőrzésére. Ez ma az újságírás nagy elcsábulása, kereskedelmi okokból is. Termelj többet, rövidebb idő alatt! Ahelyett, hogy inkább jobbat írj, de akkor, amikor tényleg kész vagy vele. Addig dolgozz még rajta egy órát vagy akár egy napot. Ez a nyomás nagy veszélyt jelent szerintem az újságírásra. Az ez alóli kivételek közül most a The New York Times jut talán eszembe.

Most, ha lekéssük a határidőt, van hogy azt mondjuk, jó lesz a cikk az interneten, olvassák online...

Vannak más szempontok is. Ha a cikkem a címoldalra kerül, az azt jelenti, befolyásolom a közbeszédet. Én irányítom, hogy miről szólnak a hírek. Érdekes, hogyan függ ez össze a hirdetésekkel, ami az üzleti modell alapja volt. Azt gondolná az ember, az a hirdetők elvárása, hogy minél jobbat írjunk a cégükről. Valójában viszont a hirdetők a minél hitelesebb információban és lapban érdekeltek. Ha hitelesebbnek tartja az olvasó, azaz ebben a modellben a fogyasztó a híreket, cikkeket, akkor többen veszik meg közülük a lapot, vagyis a cég hirdetései is több emberhez jutnak el. Mindez azzal a további előnnyel is jár a vállalat számára, hogy a róla szóló írást egy tekintélyes újság közli. Őrület, hogy ez működött, de működött! Volt, hogy olyan füstjelzőkről írtam az LA Timesba, amelyek szikráztak, és tüzet okoztak. Eltűntek erre a szponzorok? Nem, mert nem csak egy szponzor volt. Amerikában a komoly tényfeltáró újságírás a nonprofit szektorból, illetve a komoly forrásokkal rendelkező médiából származik. Egyre nehezebb ilyen munkát végezni. Nagy kérdés ma, hogyan lehet pénzt kicsikarni az online üzletágból. Idővel, talán húsz év alatt rá lehet venni az embereket, hogy fizessenek a megbízhatónak tartott, minőségi információért az interneten. Nem mondom, hogy Magyarországon is, de a fejlettebb országokban. Itt egy kulcselem a „fizetőfal”, amit ugyan ki lehet játszani, de az átlagolvasó számára mégiscsak kerítést jelent, amin pénzért lehet átjutni.

Mi a helyzet a bloggerekkel, a nem fizetett „civil” újságírókkal? Mi az ő szerepük a jelen vagy a jövő alakításában?

Úgy gondolom, óriási lehetőségeket nyit meg a munkájuk. Egyre több információhoz jutunk a segítségükkel a világról. Ez remek dolog. Említettem már a mi régi „kapuőr” szerepünket. Utólag úgy gondolom, ez nem feltétlenül volt fair, sok szempontból. Voltak közöttünk is balfékek. Nekik miért is volt joguk az információ monopóliumához? A „civilek” között is vannak éles szeműek és elméjűek. A dolog lényege szerintem a hatalom elmozdulása. Mégpedig a hírfogyasztó irányában. Szerintem iskolában, a tanterv részeként kellene tanítani a minőségi médiafogyasztást, a hírdzsungelben való értő tájékozódást. Azt hiszem, talán Kanadában ezt meg is teszik. Tanítják például azt, hogy fenntartással kezeljük a kormány- vagy céges forrásból generált információkat. Ugyanakkor persze értsük az ő szempontjaikat is.

Mennyire bíznak a hírfogyasztók a sajtóban?

Vannak erről felmérések, a Pew kutatóközpont is készít ilyeneket. A bizalom országonként változik, más mondjuk az Egyesült Államokban, Magyarországon vagy Lengyelországban. A bizalom fontos, de csak egy tényező. Egy másik fontos tényező a népszerűség, ami az interneten például a látogatottságban, a kattintásokban mérhető. De ez könnyű: írjunk olyasmiről, ami tuti tipp, mondjuk a szexről és az erőszakról. Szerintem viszont a jó újságírás egyik lényege, hogy éppenséggel népszerűtlen ügyeket vegyünk elő, kérdéseket tegyünk fel és válaszoljunk is rájuk. Vagy azt nézzük, hogyan tudjuk a rossz információt jóra cserélni. Mondok erre egy példát. Minapi hír szerint vádat emeltek Pervez Musarraf volt pakisztáni diktátorral szemben Benazir Bhutto miniszterelnöknő meggyilkolása ügyében. 2007-ben, amikor ez történt, a hivatalos hírek arról szóltak, hogy sajnálatos módon beütötte a fejét a gépkocsijába a kampányrendezvényén, és ez végzetes sérüléssel járt. Ám valaki lekapta fényképezőgépével a pillanatot, a képen jól látszik, hogy megráng a feje, amint golyó találta el. Az illető persze félt, hogy meg is ölhetik, ha közli a képet. Odaadta a Dawnnak, a nagy pakisztáni lapnak, az viszont a rendkívüli állapottal járó rendelkezések miatt nem közölhette. Továbbadta hát a felvételt egy bloggernek, akit nem kötöttek a szabályok. Ő viszont fogorvos volt. Tehát egy fogorvosi blogon jelent meg a kép. De az eset szép példája annak, hogyan kerülhetjük meg a fals információk áramlását.