Háromfelé leng a politikai inga
Az 1992 óta a középázsiai szovjet utódállam élén álló politikusnak az ősszel esedékes elnökválasztás előtt – bár az autokrata kormányzás mellett annak eredménye előre borítékolható – jól jönne, ha újra demonstrálni tudná Moszkva jóindulatát. Ehhez viszont a kétoldalú kapcsolatok egy sor kérdését rendbe kell tenni.
Mindenekelőtt gazdasági és biztonsági ügyeket, például azt a megállapodást, amelyet még tavaly októberben kötöttek, de Dusanbéban vonakodnak ratifikálni, és az elnök a mostani megbeszélésen is csak az őszre ígérte azt. Ennek értelmében Moszkva 2042-ig továbbra is fenntarthatja Tádzsikisztánban katonai támaszpontját, amely a legnagyobb külföldi orosz bázis. Cserében a másfél magyarországnyi területű, mintegy nyolcmillió lakosú közép-ázsiai ország nemcsak a vendégmunkások elhelyezkedését megkönnyítő feltételeket és vámmentes kőolajtermékeket, hanem a hadsereg korszerűsítésére 200 millió dolláros segélyt is kaphat.
A katonai együttműködést ugyanakkor az Egyesült Államok is szorgalmazza Tádzsikisztánnal és általában a – négy másik országot, Kazahsztánt, Kirgizisztánt, Üzbegisztánt és Türkmenisztánt egyesítő – térséggel. A régió stratégiai szerepe ugyanis különösen felértékelődött az utóbbi évtizedben: az afganisztáni NATO-erők ellátásához, kivonásához és a távozásuk utáni kontrollhoz éppen úgy jó terepet kínál, mint a gyanú szerint atomfegyverprogramon dolgozó Irán szemmel tartásához. Alig néhány nappal moszkvai vizitje előtt Rahmon elnök például még tárgyalt a közel-keleti, észak-afrikai és közép-ázsiai térségért felelős amerikai Központi Parancsnokság (USCENTCOM) élén álló Llyod Austin tábornokkal, aki előtte Üzbegisztánban járt. A megbeszélésen egyebek között a határőrizet megerősítéséről, sőt egyes feltételezések szerint akár egy NATO-támaszpont létrehozásáról is szó volt. Merthogy Tádzsikisztán több mint 1300 kilométeres, nehezen ellenőrizhető szakaszon határos Afganisztánnal, ahonnan jövőre kivonul a nemzetközi intervenciós csapatok túlnyomó többsége, így nemcsak a szélsőséges iszlám erők befolyásának, hanem a kábítószer-csempészet forgalmának növekedésével is számolni kell.
Biztonsági kérdésekben azonban a térség szovjet utódállamai számára Oroszországnak nincs alternatívája – véli Rácz András, a Magyar Külügyi Intézet tudományos főmunkatársa. Az amerikai bázisok – mind a 2005-ben bezárt üzbegisztáni, mind a főként moszkvai nyomásra jövőre megszűnő kirgizisztáni – eddig sem harci, hanem logisztikai feladatokat láttak el. Az orosz egységek viszont korábban is segítettek mind a tádzsik, mind az üzbég kormánynak a radikális iszlám erők távol tartásában, amire a szovjet utódállamok egy részét egyesítő Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete jogalapot is ad – mondta az elemző a Népszabadságnak.
Ennek fejében Moszkva persze gazdasági engedményeket is elvár, és minden erejével – a köztük lévő szövevényes érdekellentéteket is kihasználva – igyekszik befolyási övezetében tartani Közép-Ázsia volt szovjet köztársaságait. A másik oldal azonban egyre kevésbé hajlandó erre. – Ha végigtekintünk az elmúlt húsz év történetén, az arról szól, hogy – talán a most leginkább Moszkva-barát politikai irányvonalat követő Kirgizisztán kivételével – próbálnak távolodni Oroszországtól. Többvektorú külpolitikát folytatnak, amelyben Moszkva az egyik, de nem az egyetlen tényező – mondta Rácz András. A politikai inga az érdekektől függően rendre kileng a Nyugat és a gazdasági fronton erőteljesen „nyomuló”, de a biztonságpolitikai ügyektől magát tudatosan távol tartó Kína felé is. Igaz, a leszakadás nehéz és hosszadalmas folyamat. A szovjet korszak öröksége, az akkor kiépített úthálózat, az ipar vagy éppen az energiatermelés máig szoros köteléket jelent. Kiépülőben van azonban az elszakadás infrastruktúrája is: a türkmének például gázt exportálnak Iránba, a türkmén–üzbég–kazah vezetéken Kínába, és célba vették Indiát is.
Demográfiai tényezők is könnyíthetik a leválást. A Szovjetunió szétesése után az orosz nemzetiségű lakosság többsége elmenekült ebből a térségből, miközben felnőtt egy olyan generáció, amelynek nincsenek szovjet emlékei, számára Oroszország már külföld. Az elemző szerint így a gazdasági kapcsolatok mindenképpen megmaradnak ugyan, de aligha fog visszatérni az a típusú függés, amely az 1990-es éveket jellemezte. Rácz András szerint azt is számításba kell venni, hogy közép-ázsiai vendégmunkások tömegei – Üzbegisztánból több mint két-, Tádzsikisztánból egy-másfél millióan, Kirgizisztánból jó ötszázezren – dolgoznak Oroszországban. Az általuk a hozzátartozóknak hazautalt csaknem négymilliárd dollár tavaly például Tádzsikisztán GDP-jének csaknem a felét adta. Az oroszországi nacionalizmus erősödése miatt azonban ezek a szálak is gyengülnek, és elképzelhető, hogy a közép-ázsiai vendégmunkások újabb generációi Oroszország helyett már inkább Kínában vagy akár a gazdag arab államokban keresik majd a boldogulást.
