„Április 29-én a kora reggeli órákban az amerikai hadsereg egységei elérték a lágert. Mikor hozzánk érkeztek, megkövülten álltak, amikor meglátták a gyerekeket. Pillanatnyi dermedt csend után kitört belőlük az öröm, belőlünk a zokogás. Kattogtak a fényképezőgépek, a filmfelvevők. Mi a beszédükből az örömöt és a meglepetést vesszük ki” – írta visszaemlékezésében Schwarz Hermanné, született Reich Magda, akit 1944. június elején Nyíregyházáról deportáltak előbb a lengyelországi Auschwitz-Birkenauba, majd augusztusban tovább, a németországi Dachau egyik altáborába, a Kaufering 1.-be. A nyíregyházi asszony ötoldalas visszaemlékezésében, amelyet 40 évvel a háború után vetett papírra, ezt írta háború alatti odisszeájáról: „Sárga csillag viselése, gettózás, vagonírozás. Úticélunk előttünk ismeretlen. Két napi borzalmas utazás után megérkezünk Auschwitzba. Lekászálódunk a vagonokból. Tikkasztó meleg. Előttem addig furcsa, ismeretlen illatot hoz a szél. Férjemmel és akkor 2,5 éves kisfiammal megyünk a sorban. Egyszer csak a kisfiamat elveszik tőlem, az utánam haladó asszonynak adják oda. Majd a fürdő után találkozunk, mondják. Naívan még megkérdezem az illető asszony nevét, amit máig nem felejtettem el. Mire felocsúdok, már a férjem is a férfiak csoportjával halad. Mindenhol biztatás és nyugtatgatás a viszontlátást illetően. Egy pillanatra nézem távolodó alakjukat. Akkor láttam utoljára őket. Engem a C-láger 11. számú blokkjába osztanak be. Szerencsére összekerülök édesanyámmal és két húgommal. Én három hónapos terhes voltam. Auschwitzban – mint akkor már tudtuk – a terhesség egyenlő a krematóriummal. Éltük a kilátástalan és elviselhetetlen lágeréletünket. Rendszeresen dolgozni nem vittek, tetoválva sem lettünk, mert pusztulásra ítéltek. Örökös bizonytalanságban éltünk, és nagyon tartottunk tőle, hogy észreveszik a terhességet.”

Auschwitzba érkezésekor, a vagonból kitámolyogva, a rámpán Mengele, a „halál orvosa” vizsgálta meg a Dunaszerdahelyről 1944. június 15-én 3000 zsidóval együtt deportált Eva Fleischmanovát, aki – akárcsak a nyíregyházi Magda – szintén három hónapos terhes volt. „Mengele kétszer is megvizsgált úgy, hogy megszorította a mellemet, van-e benne tej” – mesélte el Eva, akinek sikerült eltitkolnia a terhességét. Azokat, akiknek nyilvánvaló volt az állapotuk, a karon ülő csecsemőkkel, a gyerekekkel, a gyengélkedő betegekkel és az öregekkel együtt azonnal a gázba küldték. Voltak, akik illegális abortusz alá vetették magukat, hogy megmeneküljenek. A sógornője Evát is arra próbálta rábeszélni, hogy hajtassa el a magzatot, de hiába, Eva azt felelte, hogy már túl késő, és a férje sem helyeselné.

A ma 90 éves, Kanadában élő Miriam Rosenthal – akit 1944. június közepén az egyik legnagyobb létszámú zsidó lakosságú észak-magyarországi csendőrkerületből, Miskolcról 22 évesen deportáltak Auschwitz-Birkenauba – élesen emlékszik mindenre. Arra is, amikor Auschwitzban az SS hangszórón arra szólította fel a foglyokat, hogy a terhes nők – dupla adag aznapi élelem fejében – jöjjenek ki a barakkokból. Miriam nem ment ki, nem árulta el, hogy állapotos. (Akkor még csak egy-két hónapos terhes volt, még nem is látszott rajta.) A mintegy kétszáz nőt, aki jelentkezett, meggyilkolták.

A komáromi születésű Miriam, aki munkaszolgálatos férjével, a miskolci Rosenthal Bélával három hónapja esküdött meg, döbbenetes hatású német dokumentumfilmben mesélte el a túlélő hét anya és csecsemőik történetét. A 2010-ben, Dachau felszabadulásának 65. évfordulóján az ARD TV-csatornán bemutatott, Koncentrációs táborban született című filmet a kassai születésű Eva Gruberová és Martina Gawaz készítette. Ezzel párhuzamosan nyílt meg 2010. április 29-én Dachauban a hét anya és a hét csecsemő különleges történetét bemutató kiállítás, amelyre – 65 év után először – a hétből öt egykori túlélő is elment. Köztük volt Legmann György, a ma Brazíliában élő George Legmann, aki a hét gyerek közül, elsőként 1944. december 8-án a Kaufering 1. lágerben született. Édesanyját, Legmann Erzsébetet Kolozsvárról deportálták. Legmann Györgyöt gyerekkorában „lágerfiúnak” gúnyolták, de nem igazán tudta, hogy ez mit jelent, mert anyja sokáig nem mesélt neki a borzalmas időkről.

A lágerbeli anyák többsége nem akart beszélni gyerekeiknek születésük körülményeiről. Egyáltalán, semmit sem akartak beszélni a holokausztról. Többségük azért titkolta a múltját, mert közvetlenül a háború után senki sem akarta elhinni, hogy koncentrációs táborból tértek vissza, és a gyerekük is ott született, ott, ahol szerintük mindenkit meggyilkoltak. A szlovákiai Eva Fleischmanová elmesélte, hogy a lánya születési anyakönyvi kivonatát sem akarták kiállítani, nem hitték, hogy igazat mond. Az egyik kivétel Miriam volt, aki a háború után visszatért Komáromba, majd férjével és fiával, a Kauferingben 1945. február 28-án megszületett Lászlóval együtt Kanadába emigrált. Fia, a ma Torontóban élő Leslie Rosenthal vallásos ortodox zsidó, aki családja körében fejtette ki: „Miért ne hinnék Istenben, amikor anyám és én a haláltól menekültünk meg?”

Más volt a vallásról alkotott véleménye a gyöngyösi születésű Kovács (eredeti nevén Ábrahám) Ibolyának, akit 1944 júniusában Hatvanból deportáltak Auschwitzba, és akinek a lánya, Ágnes is a Kaufering 1.-ben született. „Auschwitz után soha többé nem leszek vallásos” – idézte 2008-ban elhunyt édesanyját Ágnes, aki ma egy észak-magyarországi kisvárosban él. Ellentétben a többi anyával, Ibolya otthon sokat mesélt a deportálásról az 1944. január 14-én a Kaufenringhez tartozó Landsbergben született lányának és családjának. 1989-ben találkoztak az egy évvel később, 1990-ben meghalt nyíregyházi Reich Magdával és lányával, aki 1944. január 13-án született meg a lágerben. A lány, S. J. (aki nem járult hozzá a neve közléséhez) olvasta fel anyja, Magda a deportálásra és az ő születésére visszaemlékező írását a Nagykállóban április végén tartott megemlékezésen. A nagy figyelmet keltő rendezvényt Kárpáti Ernő, a Hit Gyülekezetének helyi vezetője szervezte. Az itt is bemutatott Hét anya, hét gyerek és a kauferingi csoda című könyv társszerzője, Helmut Zeller német újságíró mellett Eva Gruberová, a 2010-es dachaui kiállítás kurátora, a nagykállói ünnepség vendégszónoka volt.

Megemlékeztek a nagykállói dr. Vadász Ernő szülészorvosról is, aki dachaui fogolyként segítette a világra a hét csecsemőt. 1944 decemberében egy kápó kérte meg, hogy vezesse le a szüléseket. Vadász, akinek 11 éves lányát és 13 éves fiát feleségével együtt Auschwitzban akkorra már meggyilkolták, először tiltakozott, mondván, hogy ő nem tud ilyen körülmények között szülést levezetni. Sem felszerelés, sem meleg víz nem volt, az orvos, meglátva a barakkban a várandós anyákat, sírva fakadt. Végül a szülések többé-kevésbé rendben lezajlottak, a csecsemők, a már említetteken kívül, Zsuzsi Löwy (ma Izraelben Hanna Klein néven él), akinek édesanyja a nyíregyházi Löwy Dóra, és a dunaszerdahelyi Marika Novakova, a tavaly elhunyt Eva Fleischmanová lánya, valamint a ma az USA-ban élő József Grün (Jossi Green).

Komplikáció csak Miriamnál merült fel, fia születésekor ugyanis a méhlepény bent maradt, amitől ő egy hét múlva vérezni kezdett, és belázasodott. A kolozsvári „Bözsi” ekkor megígérte neki, hogy Lacikát örökbe fogadja. Szerencsére erre nem volt szükség, Miriam végül felépült.

Dr. Vadász Ernő a háború után visszatért Nagykállóra, és korai haláláig, 1957-ig ott élt. Sorsáról Harsányi Gézáné, a nagykállói helytörténeti múzeum igazgatója állított össze egy ismertetőt, amelyet az orvos – ma diszkóként működő – egykori házában később egy emlékszobában szeretnének kiállítani, és egy emléktáblát is szeretnének állítani.

„Annyi gyereket megöltek, hogy nektek életben kell maradnotok” – mondta a szülések sikeres levezetése után Vadász doktor. „A kauferingi táborokban született csecsemők túlélése több volt, mint csoda” – szögezte le a nagykállói ünnepség után a most Dachauban élő Eva Gruberová, akit – mint azt lapunknak kifejtette – ma elsősorban a némelyik volt kommunista országban feltörő antiszemitizmus aggaszt.

A hét, koncentrációs táborban született csecsemőből ma ketten élnek Magyarországon. Egyikük sem akarta ebben a cikkben a nevét nyilvánosságra hozni, mert félnek attól, hogy a kisvárosban, ahol élnek, megtámadják és lezsidózzák őket. „Nagyon vacak helyzet van. Itt mindenki ismer mindenkit. A gyerekeimet féltem attól, hogy – noha vegyes házasságban születtek, vagyis félzsidók, mégis – lezsidózzák őket” – mondta egyikük. Másikuk is arra panaszkodott, hogy fél, ugyanakkor nem bánta meg, hogy a népszámlálásnál zsidónak vallotta magát, noha ő is a kelet-magyarországi városban egyre növekvő antiszemita megnyilvánulásokat említi, a „pusztuljanak a zsidók” feliratot a híd lábánál. Elmondása szerint anyja utólag megbánta, hogy a háború után visszajöttek, de nem volt más választása, ha a családja megmaradt tagjaival akart találkozni.