Obama nagyszínpadot kap
Első mandátuma alatt nem jutott ideje Barack Obama amerikai elnöknek egy berlini látogatásra: annál nagyobbak most az elvárások a június 18–19-i vizit előtt. Az amerikai elnökök a második világháború óta már az első évükben rendre ellátogattak a német fővárosba, legyen az Bonn vagy Berlin. Igaz, Obama 2008-ban még elnökjelöltként járt a német fővárosban, de akkor Angela Merkel kancellár barátilag figyelmeztette, hogy a brandenburgi kapunál sajnos nem tarthat beszédet – ott ugyanis csak hivatalban lévő elnök léphet fel. Obama akkor a néhány méterrel arrébb fekvő, a Győzelmi Angyalról elnevezett szobornál mondott beszédet, kétszázezer lelkes néző előtt.
Most megkapja a „nagyszínpadot” is: június 19-én nagy beszédet mond a brandenburgi kapunál, miután kétoldalú tárgyalásokat folytat Merkellel. A kancellárnak a német választási kampányban nem jön rosszul a magas rangú vendég jelenléte.
Henning Riecke, a berlini külpolitikai kutatóintézet (DGAP) transzatlanti kapcsolatokkal foglalkozó szakértője szerint nem érdemes azt latolgatni, miért húzódott ennyi ideig a berlini látogatás. Obama kétszer is járt az elmúlt négy évben Németországban, egyszer egy NATO-csúcs keretében Baden-Badenban, egyszer pedig Weimarban és Buchenwaldban, igaz, akkor csak „beugrott”.
2011-ben azonban nagy pompával látta vendégül Merkelt a Fehér Házban. – Mintha vörös szőnyeget terítettek volna elé, úgy fogadták, jelezve, hogy mennyire fontosnak tartják a két ország kapcsolatát – jelzi Riecke. A két politikust személyiségüket tekintve is hasonló fából faragták; a kancellárról nemrég megjelent életrajzában Stefan Kornelius, a Süddeutsche Zeitung újságírója emlékeztet rá, hogy mind Obama, mind Merkel visszahúzódó személyiség, akiknek időbe telik felengedni. Az erőltetett haverkodás, a túlzott fizikai gesztusok (például George W. Bush hírhedt vállmasszírozása) inkább viszolygást és elutasítást vált ki a kancellárból. Ezúttal nem kell ettől tartania. – Nem akarom túlértékelni a személyes viszonyt, hiszen az állam- és kormányfőknek nem barátaik, hanem érdekeik vannak. De ha ez párosul egy bizalmi, tiszteletre épülő viszonnyal, az mindenkinek jó – mondja Reicke.
Ami Obama berlini fogadtatását illeti, a fővárosiak most kicsit bosszúsak: az öt évvel ezelőttihez képest Obama zárt színpadon, meghívottak előtt beszél, a „lakosság” legfeljebb kivetítőkön figyelheti az eseményeket. Nincs is már meg az a feltétlen rajongás, mint 2008-ban, bár a németek még mindig inkább őt választanák amerikai elnöknek, mint republikánus riválisát, Mitt Romney-t. – Talán azt is megérti lassan a német közvélemény, hogy egy ember nem tudja megváltoztatni a világot. Igaz, hogy Obama sok mindent ígért, és abból nem mindent tudott betartani, de neki is meg kell küzdenie az ellenzékkel és a kongresszussal. A guantánamói fogolytábort nem zárta be, de kivonta a csapatokat Irakból. Ez a háború a német társadalom és politika számára „vörös vonal” volt. A németek nehezen barátkoznak meg a drónháborúval, és nyilvánvalóan téma lesz a megbeszéléseken az NSA lehallgatási gyakorlata, amelyet Merkel nyilvánosan is kifogásolt.
Henning Riecke nem gondolja, hogy – mint a Der Spiegel írja – Európa háttérbe szorulna, és Obama ázsiai fordulatot hajtana végre. Németországnak legalább olyan fontos Kína, mint az amerikaiaknak, mindkét országnak komoly érdekei vannak Ázsiában. Obama maga is többször hangsúlyozta, hogy nem akar kivonulni Európából: ennek megerősítése lenne az EU és az Egyesült Államok között kötendő szabadkereskedelmi szerződés, amelyhez mindkét térségnek érdekei fűződnek. Vannak persze viták is – a németeknél a génmódosított élelmiszer ügye, vagy az állami finanszírozású kultúra, amelyből Berlin (Párizshoz hasonlóan) nem kíván engedni.
A várakozások most is óriásiak, de a német sajtó óv attól, hogy mindenki történelmi beszédet várjon Obamától. Az persze tény, hogy Berlin történelmi helyszín az amerikai politikusok számára, amióta 1963-ban John F. Kennedy elmondta híres beszédét (Ich bin ein Berliner) a nyugat-berlini Schönebergben. Az enyhüléssel az elnökök közelebb kerültek a falhoz: Ronald Reagan már a brandenburgi kapu előtt – a nyugati oldalon – szólította fel Mihail Gorbacsovot, hogy döntse le a falat. Bill Clinton pedig – immár a keleti oldalon – tett hitet az amerikaiak és az európaiak megbonthatatlan barátsága mellett.
