Milyen kapitalizmust akarunk?
Mintha a mód, ahogy ezek a társadalmi-gazdasági tevékenységek és folyamatok szerveződnek, érdektelen lenne, vagy nem is létezne. Mint amikor a gyermekről beszélve szemlesütve nem veszünk tudomást a gyermeknemzésről. Ez annál is érdekesebb, mert a kapitalizmus politikai leképződéséről – a képviseleti demokráciáról, a politikai szabadságjogokról, a jogállamiságról, az intézményrendszerről – magától értetődő természetességgel beszél minden rendű és rangú politikus. Pedig a demokrácia és a kapitalista piac gazdaság nem elválaszthatóak egymástól. Kornai professzor egy 2011-es tanulmányában ezt a viszonyt nagyon pontosan fogalmazza meg: „kapitalizmus nélkül nincs demokrácia… a demokrácia fennmaradásának szükséges feltétele a kapitalista magántulajdon és a piacgazdaság dominanciája”. A jelenlegi kormány lépései a gazdaságban és a politikában az elmúlt három évben szomorú bizonyítékát adják e megállapítás igazságának. A gazdasági szabadságjogok gyengítése – a tulajdonjogok tiszteletének felrúgása, a magánjogi szerződésekbe történő utólagos beavatkozás, a visszamenőleges törvénykezés, a normativitás és az átláthatóság felszámolása a verseny, az adózás és a tulajdon területén – kéz a kézben jár a politikai szabadságjogok sérülésével, legyen szó alkotmányosságról, jogállamiságról, vagy éppen a választójogi rendszerről.
E lépések megtételét indokolandó a regnáló kormány feje előszeretettel hivatkozik a kapitalizmus – főképp az európai jóléti kapitalizmus – válságára (furcsa is lenne, ha azt mondaná, hogy az általa vezényelt politikai és gazdasági „újítások” célja a Fidesz-elit és klientúrája hatalmának bebetonozása a lehető leg hosszabb időre). A hivatkozás – lássuk be – ettől függetlenül „ül”. Ez azonban nem kell hogy meglepjen bennünket; a demagóg populizmus természete, hogy létező problémákat azonosít be, amelyekre aztán hamis vagy elfogadhatatlanul rossz válaszokat ad. Így hát igaz, hogy a kapitalizmus alig több mint hetven év leforgása alatt (a nagy válság óta) második alkalommal küzd a létéért.
És ami minden valamirevaló válság esetében igaz, ez a mostani sem csupán gazdasági – a gazdaság visszaesése, a felhalmozott vagyonok „elégése”, a magas munkanélküliség –, de, ami legalább ennyire fontos, erkölcsi természetű is. A társadalom tagjai úgy érzik, hogy a rendszer, amiben élnek, nem méltányos, sőt egyenesen igazságtalan. Kételkedni kezdenek abban, hogy az évtizedek során megszokott és bevált működési módok és technikák érvényesek-e még (részben nem, helyettük újakat kell kitalálni és megtanulni), felháborodnak, nem bíznak a jövőben, önmagukban és az államban sem – mindezek a lélektani mozzanatok sok közgazdász szerint hozzájárulnak a válság kialakulásához, és amíg fennmaradnak, a válság is fennmarad.
Vegyük például a fejlett világban kialakult nagyfokú jövedelmi egyenlőtlenségeket; ezek önmagukban talán nem okoznának olyan nagy bajt, ha együtt járnának a jövedelmi helyzet javulásával a társadalom minden csoportjában („a dagály minden hajót megemel”). Ám ez alkalommal nem erről van szó, a közgazdasági Nobel-díjas Joseph Stiglitz szerint 2010-ben az amerikai lakosság 1 százalékának jutott a nemzeti jövedelem egyötöde, az abban az évben keletkezett jövedelemnövekmény 93 százaléka (!). Ezzel párhuzamosan a lakosság alsó és középső rétegei rosszabbul élnek, mint a 2000-es évek elején. A felháborodást csak fokozza, hogy a válság kitörésekor a nagy bankokat és vállalatokat adófizetői pénzből kellett megmenteni. És nem is akármennyiből; egy becslés szerint a válság csúcspontján a fejlett világ a GDP-je egynegyedének megfelelő összeget volt kénytelen bankmentésre fordítani.
Vagy nézzük az innovációt: a kapitalizmus erényeivel érvelő közgazdászok leginkább a folyamatos innovációt emelik ki, ban legalábbis) egyre többet és egyre jobbat fogyaszt, egészségesebben és hosszabb ideig él, jobbak a lakáskörülményei. Ez általában – trendszerűen – igaz. Arra azonban semmi garancia nincs, hogy az innováció magán- és társadalmi hasznossága szükségképpen mindig egybeesik. A pénzügyi innovációk tündöklése és bukása az elmúlt években erre szolgáltat nehezen kétségbe vonható bizonyítékokat. Paul Volcker, az amerikai jegybank egykori elnöke egy ízben azt nyilatkozta, hogy a pénzjegykiadó automata kitalálása óta a pénzügyi szektor nem állt elő társadalmilag hasznos innovációkkal. A válságtünetek sorát könnyű folytatni, gondoljunk a pazarló presztízsfogyasztásra, a társadalom elöregedésére, a modern ember életének kiüresedésére, vagy éppen a világméretű környezetrombolásra.
Ki csodálkozhat azon, hogy a kapitalizmus elfogadottsága még az Egyesült Államokban, a szabad vállalkozás hazájában is zuhanásszerűen csökkent az elmúlt években? Egy 2011-es felmérés szerint a megkérdezettek 59 százaléka vélte úgy, hogy a „szabad versenyes kapitalizmus” ideális az Egyesült Államok számára, ám ez 15 százalékos zuhanást jelent az egy évvel korábban mért szintről. Egy másik felmérés hasonló eredményeket hozott, a megkérdezettek több mint 60 százaléka szerint a rendszer nem méltányos. Magyarországon, a fejlett világ perifériáján a fenti problémák érthető módon nem azonosak, de azért nagyon hasonlóak, mint „odaát”, illetve esetenként súlyosabbak. A kapitalizmus nálunk már lassan tíz éve folyamatosan válságtüneteket produkál. Először a fogyasztási célú külső eladósodásból pörgött fel, majd szükségképpen lelassult a gazdasági növekedés; lényegében leállt a fejlett Európához történő felzárkózás.
A hivatalos statisztikák szerint 1995 óta Magyarország mindössze egyetlen periódusban, 2000–2005 között konvergált az európai mag fejlettségi szintjéhez. Mindez ellentétben áll a többi visegrádi ország teljesítményével, amely egészen a válság kitöréséig, sőt Szlovákia és Lengyelország még azon túl is folytatta a reálgazdasági konvergenciát. Közben a jövedelmi egyenlőtlenségek is növekedtek, de ami ennél fontosabb, a veszélyeztetett és leszakadó rétegek aránya növekszik. 2007 és 2012 között a statisztikai értelemben vett középosztály részaránya 36 százalékról 30 százalékra csökkent, miközben a szegények aránya 10-ről 14 százalékra növekedett. Ráadásul az ország a 2000-es években, a kádári éra után, egy újabb eladósodási hullámba került azzal a különbséggel, hogy ezúttal lényegében az összes szereplő – állam, önkormányzatok, vállalatok és a lakosság – eladósodott, és eközben immáron nem maradt privatizálható állami vagyon, amit az adósság csökkentésére lehetne fordítani.
Ezért nyilván nem csodálkozhatunk azon, hogy az elégedettség a demokráciával és a demokratikus intézményekkel nálunk is folyamatosan csökken (bár 2010-ben éppen növekedett, amit a hatalomba lépő Fidesz-kormánnyal kapcsolatos hamisnak bizonyult várakozások magyarázhatnak). A kérdés mármost az, hogy mi következik mindebből a kapitalizmus mint társadalmi formáció életképességére nézve, illetve, ami számunkra sokkal érdekesebb, hogy mi itt Magyarországon mihez kezdjünk a kapitalizmussal? Ahogy ilyenkor lenni szokott, a válság okainak kutatása és az útkeresés során többféle magyarázat létezik: a baloldali rendszerkritikusok szerint a kapitalizmus en bloc megbukott, mások, köztük a Fidesz-ideológusok szerint a nyugati kapitalizmus bukott meg (lásd még „lehanyatlott a Nyugat fáklyája”). A többségi narratíva szerint azonban – és én ezt osztom – a kapitalizmus fejlődésének egy szakasza, a pénzügyi kapitalizmusnak nevezett modell bukott meg.
Ez utóbbi narratíva szerint a kapitalizmus – a nyugatinak nevezett civilizáció –, amely a történelme során már eddig is figyelemre méltó tanulási és önkorrekciós képességekről tett tanúbizonyságot, ezúttal is képes lesz megújulni. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a kapitalizmus ideális társadalmi formáció lenne, ahogy azt sem, hogy a kapitalizmussal véget ért volna az emberiség történelme, azaz hogy ne jöhetne a kapitalizmus után valamilyen más/új társadalmi formáció. Ebbéli bölcsességem Keynestől, a huszadik század talán legnagyobb hatású közgazdászától származik, aki 1930-ban, a nagy gazdasági világválság alatt megjelent tanulmányában arról ír, hogy a termelékenység növekedése előbb-utóbb (szerinte száz év múlva) olyan gazdasági bőséget teremt, amely lehetővé teszi, hogy a társadalom tagjai lényegesen kevesebbet dolgozzanak. Ekkor, írja Keynes, „az ember teremtése óta első ízben szembesül egy valódi és permanens problémával – megszabadulva nyomasztó anyagi gondjaitól, hogy töltse ki… a szabad időt…, hogy bölcsen, szépen és jól éljen”.
E vízió szerint tehát eljön az idő, amikor az emberiség kilép a gazdasági növekedés és a fogyasztás bűvöletéből, és az arisztotelészi értelemben vett „jó élet”-et kezdi keresni és megélni. A fejlett nyugati világban ez a vízió ez idő szerint korántsem élvez többségi támogatást, de a véleményformáló értelmiség egy részének, sőt egynémely politikusoknak a gondolkodásában már megjelent. Gondoljunk a Sarkozy, korábbi francia elnök által létrehozott tudósbizottságra, amely a GDP (és a növekedés) alternatíváival foglalkozott. Vagy a jelenlegi brit kormány által mért boldogságindexre, netán a butáni „bruttó nemzeti boldogság” koncepció iránti növekvő rokonszenvre.
„Jósolni nehéz, különösen, ami a jövőt illeti” – mondta egy ízben Mark Twain. Én sem szeretnék jósolni, de munkahipotézisként azért elfogadnám, hogy a kapitalizmus még sokáig velünk marad. Végül is a világban rengeteg még a kielégítetlen anyagi és szellemi szükséglet, amelyek kielégítéséhez jövedelemre, ahhoz pedig növekedésre van szükség. Erre pedig a kapitalista piacgazdaságnál még senki nem talált ki jobbat, és a láthatáron sem tűnt eddig fel semmi, ami helyettesíteni tudná. Igaz, ennek ára van, a kapitalizmus csúf vonásai – Kornai rendszerspecifikus jellemzőknek nevezi ezeket –: az egyenlőtlenség, a strukturális munkanélküliség, a korrupcióra való hajlam, a pazarlás az erőforrásokkal. Kell és lehet tenni e visszásságok mérsékléséért, mondja Kornai, de megszüntetni nem lehet őket.
Akkor hát szükségünk van-e a kapitalizmusra, és ha igen, milyenre? A fentiek alapján számomra nem kétséges, hogy a válasz a kérdés első felére egyértelmű igen. A kérdés második fele azonban sokkal izgalmasabb, azaz hogy milyen kapitalizmus kell nekünk. A rendelkezésre álló választék korántsem csekély: előttünk a lényegében szabad versenyes és erőteljesen az öngondoskodásra építő angolszász modell; a magas színvonalú állami szolgáltatásokat nyújtó és magas adókkal operáló skandináv modell; a gazdaság szereplőinek együttműködésén és felelősségtudatán alapuló német szociális piacgazdaság; a meglehetősen központosított francia modell vagy az annál is erőteljesebb állami beavatkozással és irányítással működő ázsiai modellek.
Látni kell azonban, hogy a modellek mindegyike igazodik az adott társadalom hagyományaihoz, értékrendjéhez, földrajzi és gazdasági jellemzőihez. Tanulmányozni lehet és kell is őket, de átvenni nem. A mi dolgunk, hogy kiizzadjuk magunkból a számunkra leginkább megfelelő kapitalizmusmodellt, amely összhangban van lehetőségeinkkel és sajátosságainkkal, amely a lehető legjobban kielégíti ami igényeinket, nem utolsósorban a társadalom igazságérzetét. Ennek érdekében világos kérdéseket kell feltenni és megválaszolni: például mekkora jövedelmi egyenlőtlenséget tartunk még elfogadhatónak a gazdasági növekedés érdekében, mi legyen az állam szerepe a gazdaságban és a társadalomban, milyen legyen a viszony a mai és a jövőbeni fogyasztás között, illetve mit fogyasszunk el mi, és mit őrizzünk meg, adjunk át az utánunk jövő nemzedékeknek? Ezek a kérdések túl fontosak ahhoz, hogy megválaszolásukat kizárólag, vagy akárcsak javarészt a politikusokra bízzuk. Több mint két évtized telt el a „kapitalizmus hatalomra jutása” óta, és az ország zsákutcába került, amelyből hosszú évek óta nem találja a kiutat, sőt mintha egyre mélyebbre jutna benne.
Ez a tény, párosulva a kapitalizmus világméretű válságával, egyszerre gyakorlati lehetőség és erkölcsi kötelezettség a véleményformáló elit számára, hogy beszéljen, vitatkozzon arról, milyen kapitalizmusra van szükségünk. A cél az értelmes, az egymás szempontjaira figyelő, azokat tiszteletben tartó vita. A mellébeszélés, a ködösítés, az önös/ részérdekek közérdekként történő feltüntetése helyett az értékrendek, az alternatívák és az „átváltások” világos bemutatása és ütköztetése. Nincs garancia arra, hogy az ilyen vita feltétlenül konszenzusra vezet; hogy a partner nézetei – attól, hogy megismerjük őket – feltétlenül vonzóbbak, pláne elfogadhatóbbak lesznek. Ám a demokratikus vita mégis az egyetlen eszköz a bizalom építésére az egymás nézeteit (sőt esetenként a jogát a létezésre) zsigeri alapon elutasító felek között egy amúgy súlyosan bizalomhiányos társadalomban. Ez az az út, amelyen tévedések és felismerések között navigálva végre előrehaladhatnánk.
