Thatcher még a magányos karácsonyozókkal is törődött
„A Munkáspárt abban hisz, hogy a tulajdonossal szembefordíthatja a munkásokat. Mi abban hiszünk, hogy tulajdonossá tesszük őket” – mondta még brit miniszterelnökként (1979–1990) Margaret Thatcher a toryk részvényes programjának egyik szlogenjeként. Profetikus, mert később egyik búcsúfelszólalásának bizonyult megfogalmazásában pedig azt mondta: „A politikában nincs végső győzelem.”
Papírra John O’Sullivan ismert brit publicista vetette e sorokat; Thatcher egykori beszédírója Budapesten vendégeskedik a napokban, ahol a Terror Háza Múzeumban tartott előadást egykori főnökéről, majd adott interjút lapunknak.
„Senki sem írhatott beszédet Thatchernek, csak vele együtt”, mondja a UPI hírügynökség, illetve a National Interest kéthavi lap egykori főszerkesztője, aki 1986 és 1988 között volt az idén áprilisban, 87 évesen elhunyt Thatcher közeli munkatársa. Sőt a Vaslady miniszterelnöki távozása után is maradt a tanácsadó testületében, egy négyfős csapat tagjaként. A mai napig, vagyis holtában is megosztó, a jobboldalon ajnározott, a (radikális) baloldalon pedig gyűlölt Thatcher memoárján is együtt dolgoztak, és mint O’Sullivan fogalmaz, a munka közben családi barátok lettek, felesége társaságában is összejártak.
„Kiváló, kedves főnök volt, odafigyelt ránk. Emlékezett a munkatársak születésnapjára, figyelt rá, hogy ki maradhat egyedül karácsonyra: őket meghívta Chequersbe (a brit kormányfő nyári rezidenciájára – a szerk.). Van, aki felfelé nyal, lefelé tapos, de ő épp az ellenkezője volt. A miniszterektől és a vezető tisztviselőktől sokat követelt, mert úgy tartotta, hogy a legtöbbet kell nyújtaniuk a brit adófizetőknek a jövedelmükért. A kisegítő személyzettel szemben viszont inkább mély együttérzéssel viseltetett.”
Kérdésünkre O’Sullivan két anekdotát osztott meg velünk: az egyik épp az első találkozóját idézi fel Thatcherrel, mégpedig egy olyan fórumon, ahol elmondása szerint csak ők ketten voltak konzervatívok (O’Sullivan még mint parlamenti tudósító), mindenki más szocialista. De épp ők ketten keveredtek vitába az iskolai voucherek (az állam által kibocsátott, magániskolákban beváltható bónok – a szerk.) kapcsán, s mikor Thatcher kiment a teremből, a baloldaliak felnevettek O’Sullivanre nézve: „Na, ez aligha segít majd neked!”. – De épp az ellenkezője történt. Mint később felismertem, nagyon is szerette az élénk vitákat. Mikor legközelebb találkoztunk, már emlékezett rám, és szóba elegyedtünk. Nagyon ritkán vesztette el a türelmét. Ha mégis megtette, és utólag úgy érezte, megbántott ezzel valakit, nem esett le az ujjáról a karikagyűrű, és bocsánatot kért – emlékszik vissza a beszédíró.
A másik sztori: egy ízben egy tudományos tanácsadó jelöltet citáltak elé, ám a beszélgetés úgy alakult, hogy inkább kihallgatásra emlékeztetett már. – A végén, amikor az összeomlott illetőt „kivezették”, Thatcher az egyik munkatársa felé fordult, és megjegyezte: Miért vesznek az emberek mindent, amit mondok, annyira komolyan? De tényleg?! – idézte fel volt főnöke szavait O’Sullivan. Talán azért, mert ő volt a Vaslady...
Mint emlékezetes, a Krasznaja Zvezda, a Vörös Hadsereg lapja nevezte először így Thatchert, még akkoriban, amikor kormányfő sem volt. Hogyan reagált erre? – kérdeztük. „Nagyon örült neki. Az ellenzék vezére volt már, de külföldön még nem ismerték. A szovjet cikk nemzetközi nyilvánosságot jelentett neki. Maga is szerette keménynek láttatni magát, és később előszeretettel emlegette ezt a becenevét. Vagyis a szovjet támadás visszafelé sült el, és a célpont javára vált. Kifejezetten előnyére vált például a falklandi háborúban.” És mit mondott arra, amikor „reakciósnak” nevezték? „Sok minden van, amire reagálni lehet” – használt erre egy szóviccet.
A Lady Thatcherhez haláláig közel álló O’Sullivan a Terror Háza Múzeumban nem kerülte meg a fiesztákat sem, amelyekkel Thatcher halálát ünnepelték sokan az egyetemi Oxfordtól a munkásvárosokig. Némi keserűséggel a szavaiban utalt rájuk. Mégis a mondatot, ami szerinte Thatcher egész politikai pályáját meghatározza, ebben látja: „Nem bírom elviselni Nagy-Britannia hanyatlását. Egyszerűen nem bírom.” Utólag „szenvedélyes politikusnak, ösztönös közgazdásznak és istenfélő metodistának” nevezi Thatchert, akit kezdetben még konzervatív párttársai is lenéztek, provinciális asszonynak tartottak. Állhatatosságát később leginkább külföldön a falklandi háborúban, belföldön pedig a bányászsztrájkkal szembeni fellépésével bizonyította. Bár O’Sullivan sem tartja helyesnek, ha nagyságát Churchilléhez mérik, Sir Winston mégis azzal távozott a hatalomból, hogy London meggyengült, míg a Thatcher-évtizedet követően, állítja az egykori munkatárs, erősebb lett. Igaz, Ronald Reagan szekundánsa volt a hidegháborúban, de „szabadabbá és virágzóbbá tette a világot”. Ő is ajánlotta az amerikai elnök figyelmébe Mihail Gorbacsov szovjet vezetőt mint akivel „üzletet lehet kötni”.
