A digitális érában volnánk, azonban sok romániai iskolába csak elméleti szinten jutott el az informatika. Ott a használt gépnek is örülnek, ha akad, aki eljuttatja hozzájuk. Ezt az igényt ismerte fel a Műhely határok nélkül (Ateliere fara frontiere – AFF), és alakította ki hozzá a szükséges infrastruktúrát Ouriaghli irányításával.

Patrick Ouriaghli az újrahasznosított anyagból készült táskákkal

– Minden harmadik számítógép működőképes állapotban kerül a kukába – magyarázza a francia férfi az Assoclic digitális szolidaritási program lényegét. Közben körbevezet a bukaresti kutatóintézetnek egykor otthont adó csarnokban, ahol mennyezetig érő polcokon, fémketrecekben százszámra állnak összezsúfolva számítógépek, képernyők és egyéb elektronikus eszközök. A többnyire cégek által kiszuperált gépeket itt megtisztítják, szükség esetén javítják, majd dobozolják, és átadják az Assoclic-pályázat nyerteseinek.

A használhatatlan alkatrészeket beolvasztják, a veszélyes anyagokat tartalmazó képcsövet elszállítják. Az AFF büszke arra, hogy programja kétszeresen „zöld”: megóvja a környezetet nagy mennyiségű káros anyagtól, illetve az idekerülő számítógépek legalább harmadának élettartama meghosszabbodik. A csarnok végében, ahol valamikor iroda lehetett, egy teljesen új tevékenység alapjai körvonalazódnak.

Két nő hatalmas ollókkal reklámbannereket szabdal. A darabokból reklámszatyor, napozótáska, légyfüggöny készül. – Éppen egy autógyártó megrendelésére készítünk szatyrokat, ezekben fogják kiosztani az újságíróknak a mappákat egy hamarosan induló reklámkampány indításakor – magyarázza lelkesen a csapatot irányító Tudora. A projekt reményeik szerint hamarosan még „zöldebb” lesz. Tárgyalások folytatnak roncsautó-telepekkel, s ha az AFF megkapja a bezúzott gépkocsikból a biztonsági öveket, nem kell a szatyrok fülét vadonatúj gurtniból varrni.

A két program adja az egyesület költségvetésének felét, de mint kiderül, mindkettő „melléktermék”: az AFF tevékenységének középpontjában, bármennyire közhelyesen hangzik, az ember áll. Olyanok kapnak itt új esélyt, akik valamilyen okból a társadalom peremére szorultak: italoztak, drogoztak, megjárták a börtönt. Van az alkalmazottak között árva is, aki a nagykorúsága elérése után az állami gondozásból egyenesen az utcára került.

Az alkalmazottak beilleszkedését tizenegy fős – különféle képesítéssel rendelkező – szakmai gárda segíti. A folyamat első két hónapja kritikus, aki ennyit kibír, annak ugrásszerűen javulnak az esélyei a beilleszkedésre. Patrick tapasztalata szerint a legtöbbször azon múlik, sikerül-e megértetni többnyire iskolázatlan emberekkel, hogy amikor feladják az állítólagos függetlenségüket, tulajdonképpen önállóbbá válnak.

A „beilleszkedési tréning” két évig tart. Az eredmények egyelőre nem túl rózsásak. – Az elmúlt négy év alatt az AFF összesen száz embert foglalkoztatott, és miközben Franciaországban vagy Németországban a sikerráta 50-60 százalékos, a tőlünk kikerültek közül csak minden harmadiknak van ma is munkahelye. A többiek „visszaestek”: újra az utcán élnek, drogoznak, bűncselekményt követtek el. Egy részükkel megszakadt mindenfajta kapcsolat, de sejthető, hogy az övék sem sikersztori – magyarázza Patrick, aki ugyanakkor bizakodó: ha másutt működik a társadalmi reintegráció, Romániában is működnie kell. Azzal együtt is, hogy Romániában lényegében hiányzik a szociális infrastruktúra, a támogatási rendszer rossz, a civil szervezeteket az állam nem támogatja. Úgy látja: a legnagyobb probléma meggyőzni az embereket, hogy van esély.