Lada gurult a Világkávézóba
– Eleinte tele voltak félelemmel a fiatalok és az idősek egyaránt. Az öregek már csak azért is, mert a legtöbben nem beszélnek angolul – meséli Epp Adler, a HeadEst nem kormányzati szervezet munkatársa. Aztán kiderült, hogy a nyelvi korlátoknál még nagyobbak a generációs akadályok, ám végül ezeket is leküzdötték: nem véletlenül kapott (harmadik legjobb projektként) Európai Ifjúsági Károly-díjat az észtországi kezdeményezés. Az elismeréssel – amelyet a napokban adtak át – olyan fiatalokat tüntetnek ki, akik az európai integrációt erősítő projektet valósítanak meg.
Legyenek a fiatalokból sikeres és bátor felnőttek: elsősorban erre törekszik a HeadEst. S mivel tavaly volt az aktív időskor európai éve, elhatározta, hogy hidat épít a generációk közé: így jött létre észt és EU-s pénzből Az életem története (The Story of My Life). Hét európai országból érkeztek fiatalok Észtországba, ahol a tallinni Idős Férfiak Klubja (Vanameeste Klubi) mellett a nyugdíjas reumás nőket kezelő Kohila Reumaühing egyesülettel rendeztek közös programokat.
– El akartuk kerülni az állatkerteffektust, ezért nem látogatást szerveztünk ezekbe az intézményekbe: akkor mindenki csak bámulta volna a többieket – magyarázza Epp Adler. És kiselőadásokat sem akartak: azt szerették volna, hogy a résztvevők beszélgetni kezdjenek egymással. Ez meg is történt például a Világkávézóban (World Café). Egy nagy teremben tíz asztalt tíz kávézónak neveztek ki, és mindegyikhez más-más témát kapcsoltak (utazás, barátság, hobbik, sőt egy idős úr a Ladáját is bemutatta).
Pillanatok alatt eltűnt minden korlát: szavakkal és gesztusokkal osztották meg egymással saját életük történetét ifjak és öregek. Mint a HeadEst projektmenedzsere felidézi, az idős nőknek és férfiaknak a legmegdöbbentőbb élmény az volt, hogy ezúttal nemcsak ők beszéltek, hanem hozzájuk is beszéltek, és nekik is meg kellett hallgatniuk mások életét. S bár a fiataloknak is vannak nagyszüleik, nekik az volt szokatlan, hogy teljesen hétköznapi dolgokról kérdezhették az időseket: milyen zenét hallgatnak? És miről álmodoztak ifjúkorukban?
Egyáltalán nem unalmasak az öregek tapasztalatai – erre is rájöttek a nyolc EU-tagállamot képviselő fiúk-lányok (észtek, finnek, osztrákok, németek, belgák, olaszok, szlovének és portugálok). Kiraktak egy világtérképet a falra, és mindenki bejelölhette, hogy merre járt már. Az ifjabb generáció a térkép nyugati, az idősebb pedig a keleti felét tűzdelte tele színes gombostűkkel. A legizgalmasabb úti élmény a keleti térfélhez, a volt Szovjetunióhoz kötődött: egy észt férfi eljutott a sokezer kilométerre fekvő Kamcsatka félszigetre.
– Nemcsak a generációk, hanem a kultúrák is megismerhették egymást. Rá kellett jönnünk, hogy nagyon különbözők és nagyon hasonlók vagyunk – mondja Epp Adler. Miközben a különféle európai országokban élő fiatalok más-más ételeket esznek, esténként ugyanarra a zenére táncolnak. Habár az ételeknél sem árt az óvatosság: az előítéletekről társalogva például megállapították, hogy nem minden olasz szereti a tésztát és a bort. Mint ahogy nem minden fiatal lusta, és nem minden öreg tudatlan. Erről szólt Az életem története.
