Kiegyező Belzebub
Egyik elhíresült mondása valójában saját magára illett leginkább: „A hatalom azt koptatja csak el, aki nem rendelkezik vele.” Hétszer volt az ország miniszterelnöke, első ízben 1972-ben, s utolsó mandátuma 1992-ben ért véget. Nyolcszor volt védelmi miniszter, ötször a külügyek irányítója és két ízben állt a pénzügyi és az ipari minisztérium élén is. Andreotti 1945-től hat évtizeden át megszakítás nélkül tagja volt a római parlamentnek, visszavonulása után pedig örökös szenátornak nevezték ki.
1919-ben született Rómában, de igazi hátországa a fővárostól délre, családja birtokainál volt. Diákkorában már kitűnt tanulmányi eredményeivel, szorgalmával és egyben vallásosságával. A kissé hajlott hátú Andreottit állítólag maga XII. Pius pápa javasolta az olasz katolikus egyetemisták szervezetének (Fuci) élére Aldo Moro utódjaként. Felkarolta Alcide De Gasperi, a DC akkor vezetője, s így katapultálhatott 1947-ben a mindössze 28 éves Andreotti a kormányba a kabinet államtitkárhelyetteseként. A történelem furcsa fintora, hogy ő volt a miniszterelnök 1978-ban, amikor a szélsőbalos Vörös Brigádok elrabolták, majd megölték Aldo Morót, aki ugyancsak a kereszténydemokrata párt képviseletében volt ötször kormányfő. (Míg Moro a DC színeiben a középbalt, Andreotti a konzervatív szárnyat képviselte.)
Andreotti sosem tudta elhessegetni magáról azt a vádat, hogy köze lett volna a Moróval történtekhez. Ezt állította legalábbis Mino Pecorelli újságíró, aki Andreotti maffiakapcsolatairól írt cikksorozatot, aztán lám 1979-ben őt is meggyilkolták. Andreottinak alighanem mindenhez köze volt, ellenségei nem véletlenül nevezték Belzebubnak, mert hatalma fenntartásához még az ördöggel is kész lett volna politikai alkut kötni. Nem véletlenül tartotta tanítómesterének Machiavellit. Kétségtelen érdeme, hogy Moróhoz hasonlóan kész volt elfogadni a kommunista Enrico Berlinguer kezdeményezését a történelmi megegyezésre (compromesso storico), így rábólintott az Olasz Kommunista Párt külső támogatására is. Érzéke volt ahhoz, miként lehet kiegyezni az ellenféllel. A szocialista Bettino Craxi miniszterelnököt (1983–1987) már vetélytársként kezelte, ám utóbb vele is alkut kötött, s következett a Tangentopoli néven elhíresült korrupt együtt kormányzási korszak.
A La Stampa nekrológjában felidézte, hogy Andreotti egyszer vallott csak kudarcot, amikor Francesco Cossigával vetélkedett a köztársasági elnöki posztért. Még nagyobb megszégyenülése volt, midőn egy bűnbánó maffiózó, Buscetta a bíróság előtt felfedte a „tisztelet csókjának” történetét a maffiavezér Toto Riina és Andreotti között. Az olasz közvélemény többsége akkor, a maffiavád kapcsán Andreotti ellen fordult. Ő azonban kitartóan védekezett, pedig több mint húsz per indult ellene. Addig harcolt a bíróságokkal, amíg 83 éves korában végül a rá kirótt egyetlen börtönbüntetés esetében is fellebbezéssel elérte az ítélet megsemmisítését.
Giulio Andreotti külpolitikáját is a pragmatizmus jellemezte, a hidegháború idején Washington hű szövetségese volt. Maradt ugyan később is annak, ám a belpolitikai kiegyezése a kommunistákkal riadalmat keltett Richard Nixon, majd Gerald Ford elnöksége idején. A WikiLeaks-dokumentumok szerint Rómát annak idején harmadikutassággal vádolták Moszkvához és tőkeerős arab országokhoz való közeledése miatt.
Andreotti örökös szenátorként élte meg azt a politikai átalakulást, amely még aktív politizálása, így utolsó miniszterelnöksége idején már megkezdődött. A kommunista párt, miként Craxi szocialista pártja is, megszűnt, feloldódott a balközépben. Ez lett a sorsa a nagy hagyományú kereszténydemokráciának is, amely elvesztette egykori szerepét. Állítólag Andreottinak nem volt jó véleménye „utódjáról”, a milliomos vállalkozó, médiamágnás, többszörös miniszterelnök Silvio Berlusconiról, aki még ma is a jobbközép vezéralakja.
Hétfőn az olasz politikusok egymás után méltatták az elhunytat. A kortárs, a 87 éves Napolitano szerint a történelem ítéli majd meg Andreotti pályafutását. Ám, mint mondta, elnökként kötelességének érzi a nemzet nevében fejet hajtani azon ember előtt, aki „rendkívüli szakértelemmel” képviselte Olaszországot Európában és a világban.
