Alighanem az eredetileg némettanár végzettségű Jean-Marc Ayrault kormányfő nyelvtudására is szükség lesz ahhoz, hogy elsimítsa azt, ami az elmúlt napokban történt. A vezető francia kormánypárt, a szocialisták kirohanása Angela Merkel kancellár ellen olyan „járulékos kárral” is járt, mint már jó ideje semmi: egy platformra sodorta a jobbközép ellenzék két meghatározó politikusát, Francois Fillon volt kormányfőt és a vitatott pártelnökválasztáson őt hajszállal legyőző Jean-Francois Copét. A hónapok óta először közösen jegyzett hétfői közleményükben leszögezik, hogy Francois Hollande államfőnek személyes felelőssége van a „francia–német kapcsolatok folyamatos és aggasztó leértékelődésében”.

Nehezen alakuló kapcsolat

Fillon és Copé elítélik a „németgyűlölő légkört, amely eluralkodik a Szocialista Pártban és szövetségesénél, a szélsőbaloldalnál”. Azzal is vádolják az egy éve hatalomra jutott szocialista köztársasági elnököt, hogy mindjárt ötéves mandátuma kezdetén, a 2012. júniusi EU-csúcson a német kancellár elszigetelésére törekedett. Eközben Jean-Louis Borloo centrista politikus, az UDI (Demokraták és Függetlenek Uniója) vezetője is „németgyűlölő elhajlásról” ír Merkelnek és Hollande-nak címzett nyílt levelében.

Az előzmény: a szocialisták pártdokumentuma „rendíthetetlen egoizmussal” vádolta meg Merkelt. Szerintük a berlini vezető „csak a Rajnán túli betétesek megtakarításairól, Berlin kereskedelmi mérlegéről és saját választási jövőjéről” álmodik. Szeptemberben Bundestag-választásokat tartanak a németeknél. Mivel pedig – folytatódik a francia szocialista értékelés – az EU-t Merkel és az Európát „étlapról válogató”, a pénzvisszatérítésben érdekelt „jelenlegi brit miniszterelnök” szövetsége húzza le (David Cameront néven sem nevezik), „a nagy EU-országok közül ma egyedül Franciaország rendelkezik őszintén európai kormánnyal”.

Bár egyre világosabb Európában, hogy a megszorításra épülő válságkezelés, amelynek Merkel közismert élharcosa volt, nem jár látványos európai növekedéssel, ezek a megfogalmazások a szocialisták soraiban is többeknél kiverték a biztosítékot. Így elhatárolódtak tőle azok, akiknek a brüsszeli EU-tanácsüléseken legalább az őszig, de könnyen lehet, hogy (a választások után) még hosszú évekig együtt kell működniük a német konzervatív miniszterekkel. A „konfrontatívokkal”, így az élharcosuknak számító Claude Bartolone házelnökkel szembeszállva Pierre Moscovici, a párizsi gazdasági csúcstárca, a Bercy irányítója – nem tagadva, hogy gyakoriak a nézeteltérések Párizs és Berlin között – úgy vélte: ez a kardcsörtető hozzállás „kontraproduktív”. A belügyeket irányító Manuel Valls pedig közölte, hogy a fenti kijelentések „felelőtlenek, demagógok és károsak”. – Azt elhitetni honfitársainkkal, hogy egyedül Németország viseli a felelősséget a jelenlegi helyzetért, ez az Európában eluralkodó populizmus felerősödését jelenti – így Valls.

Aligha kétséges, hogy Franciaország nincs könnyű helyzetben: recesszióval lehet számolni, és friss adatsor szerint 3,22 millió fővel történelmi rekordon áll az állástalanok száma, az alulfoglalkoztatottakkal együtt az ötmilliót is meghaladja. Az Élysée-palota népszerűtlen lakóját miniszteri lemondással is járó adóelkerülési ügy is sújtotta. A Merkellel a kezdetekben nehezen hangot találó Francois Hollande hallgat, de címoldalas vezércikkében (Ne lőj Angela Merkelre!; utalás a Truffaut-film címére) a Le Monde egyik olyan eshetőségnek sem jósol sok jót, ami ebből levezethető. Ha ugyanis a harcias nyelvezetet legfelül hagyták jóvá, akkor ez a nyugtalanító, ha pedig nem, úgy az, hogy az elnök nem ura a saját csapatának. A párizsi lap idézi Dalia Grybauskaité litván elnököt is, aki szerint „azelőtt az Európai Unió volt a célpont. Most Merkel. Könnyebb az országos válságért saját felelősséggel bíró politikusoknak kívülről hibáztatniuk valakit”.