A globalizáció rabszolgáira dőlt a gyár
A közlés hatására ünneplésbe kezdtek az emberek, akik már napok óta gyülekeztek a dakkai Szavar negyedben lévő téren. Ott, ahol az összeomlott épület maga alá temette négy textilgyár munkásait. Egy éven belül ez volt a második hasonló tömegbaleset a bangladesi textiliparban. Novemberben egy másik ruhagyárban 110 dolgozó égett benn – ott gyakorlatilag nem volt vészkijárat, és ami volt, azt is elzárták. A szerdai tragédia színhelyén még tart a mentés, kalapáccsal verik szét a betontömböket életben maradottakat keresve.
A négy üzemben háromezer munkás dolgozott, de nem tudják pontosan, mennyien voltak ott, amikor összeomlott az épület. Kiderült, Ranát kihívták még szerda reggel, a tragédia előtt tulajdonához, hogy megmutassák neki: hatalmas repedések vannak a falakon. Ő csak nyugtatgatta az aggódókat, hogy nem lesz semmi baj. Néhány földszinti bolt és egy bank fiók mégis bezárt, ám a gyártulajdonosok elrendelték, hogy folytatódjék a munka. Délután az épület összeomlott. A kormány tájékoztatásügyi minisztere, Haszanul Hak Inu az AP szerint azt mondta: amit történt, az „nem baleset, hanem gyilkosság”.
Az elmúlt tíz évben legalább hatszáz dolgozó halt meg hasonló balesetekben, tüzekben Bangladesben, ahol ez volt a ruhaipar fellendülésének évtizede. Ekkora katasztrófa azonban még nem történt. Nem is maradt visszhang nélkül: a textilmunkások a főváros utcáira vonultak. Négy gyárat feldúltak és száznál több autót összetörtek, illetve felgyújtottak dühükben. A rendőrség persze közbelépett. A kormány gyors intézkedéseket ígért: Rana és a gyártulajdonosok ellen letaróztatási parancsot adtak ki. Ketten sietve fel is adták magukat. Ennyi történt eddig.
A bangladesi ruhaipar „virágzása” a globalizáció következménye. A bangladesi textilmunkások, varrónők – ha közvetve is – a nyugati divatcégek és kereskedelmi láncok kiszervezett rabszolgái. A megrendelések sokasága akkor áramlott ide, amikor Kínában és Indiában emelkedtek a munkabérek és megnőttek a munkavédelem miatti járulékos költségek, s több országban megerősödtek a szakszervezetek. Banglades ruhaiparában mindeközben a munkásnők sokszor csupán havi 37 dollárt keresnek. Az ágazat hatalmasra nőtt. Ötezer gyárat tartanak nyilván, évi húszmilliárd dolláros a forgalmuk, a kormány pedig megannyi vám- és egyéb kedvezménnyel támogatja a ruhaipart. Nem véletlenül, hiszen az iparág adja az importbevételek 80 százalékát. Négymillió embert foglalkoztatnak, akiknek négyötöde nő. Itt általában megjegyzik, hogy a nagyon szegény muzulmán országban a fiatal falusi nők számára ez az egyetlen út arra, hogy kikerüljenek a még mélyebb nyomorúságból.
Az összes elemző felhívja a figyelmet arra: a politika és a ruhaipar Bangladesben szoros kapcsolatban áll egymással. A kormánypártban és az ellenzékben is ott vannak a gyáriparosok vagy közvetlen családtagjaik. Érdekeikkel ellentétes szabályozást tehát biztosan nem fogadnak el. És az érdek az: ne ellenőrizzék őket, ne írjanak elő bér- és munkavédelmi szabályokat, ne kelljen beengedniük a gyárakba a szakszervezeteket. A kormányzat tehát nem fogja kikényszeríteni az emberibb munkahelyi viszonyokat és béreket. Évek óta hasonló tragédiák hívják fel a figyelmet a rettenetes állapotokra, a valóban embertelen kizsákmányolásra. Több civil szervezet is próbálkozik azzal, hogy a megrendelőket kényszerítse arra, ne rendeljenek olyan üzemekből, ahol embertelen körülmények között éhbérért dolgoztatnak.
Nem akármilyen cégekről van szó: a mostani tragédia színhelyén készített ruhák között az amerikai JC Penney és a spanyol El Corte Ingles áruházlánc számára készült árut találtak. Egyébként kiderült, hogy történt a megrendelők által végrehajtott munkavédelmi ellenőrzés az összedőlt gyárépületben, ám csak a tűzvédelmi előírások betartását vizsgálták. A civilek egyes cégeknél elértek bizonyos sikereket: a svéd H & M, valamint az amerikai Gap munkavédelmi képzéseket és ellenőrzéseket tartott Bangladesben. Hogy ez mennyire volt eredményes, kétséges. A héten amerikai szakszervezeti aktivisták tüntettek a Gap székházánál San Franciscóban. A nagy ruhacégeket feltehetően csak a vásárlói bojkott fenyegetése bírná rá, hogy a normák betartására kényszerítsék ázsiai szállítóikat. A kérdés az, mire érzékenyek a nyugati vásárlók: a bangladesi munkásnők sorsára vagy a csábítóan alacsony árakra?
