Ahogy az amerikai háztartások szabadulnak az adósságtól, a gazdaságot fenntartható növekedési pályára a feldolgozóipar felélesztése, hazaköltöztetése, a beruházások élénkítése, valamint az export ösztönzése helyezheti. Ez a véleménye Manoj Pradhannak, a Morgan Stanley közgazdászának, aki persze észleli a kihívásokat is: ha az Egyesült Államok vásárlóból versenytárssá válik, akkor a kivitelre szakosodott országok is új fejlesztési modell után kell nézzenek. Ez a megjegyzés vonatkozhat éppen Magyarországra is.

De Kínára nem. Mint Christine Lagarde, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezére fogalmazott az e heti washingtoni ülésszak előtt, bátorító, hogy a pekingi vezetés felismerte: az utóbbi három évtized gyors gazdasági növekedésének gyümölcseiből bőségesen részesíteni kell az ország lakóit. Egyszerűbben ezt úgy fogalmazza meg Manoj Pradhan, hogy Kína gazdaságának bővülésében a fogyasztásé lesz a főszerep. A párizsi székhelyű Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) márciusi jelentésében pedig leszögezte, hogy már ma is inkább a fogyasztás vezérli a gazdaságot, mint a beruházás és az export, s a folyó fizetési mérleg többlete a GDP tíz százalékáról háromra csökkent hat év alatt.

A Moody’s pedig, amely a héten megerősítette Kínát a negyedik legjobb befektetői kategóriában, amiatt aggódik, hogy a központi kormány és a helyi kormányzatok pénzügyi kapcsolatában érzékelhető problémák, illetve az erőteljes hitelezési tevékenység nem siklatja-e ki a kiegyensúlyozottabb és lassúbb növekedési szakasz felé tartó szerelvényt. A hitelminősítő nyugtázza, hogy 2015-től évi hat-hét százalékos ütemre áll át az inkább tíz százalék körüli iramhoz szokott gazdaság. Kifulladt az exportra és főként a feldolgozóipari beruházásokra alapozott kínai modell, írta az IMF műhelytanulmányában Il Houng Lee, Murtaza Syed és Liu Xueyan. Kína útja a fogyasztásból táplálkozó növekedés felé című tanulmányukban azt hangsúlyozzák, hogy a keleti parti fejlesztési program nem másolható az ország belső térségében, ahol a mezőgazdaság modernizációját és a szolgáltatások bővítését kellene előtérbe állítani, ideértve az egészségügyet, az oktatást és a pénzügyi rendszert.

Említett országjelentésében az OECD azt rögzítette, hogy az új kínai politikai vezetés megfelelő célokat tűzött ki, az ország fokozatosan tér át egy másik növekedési stratégiára. Az egészségügyi, társadalombiztosítási és egyéb szociális jellegű kiadások 2008 és 2012 között évente 24 százalékkal emelkedtek, s friss adat, hogy a nemzeti össztermékben a szolgáltatások aránya utolérte az iparét. Így a magas jövedelmű országok csoportjába kerülhet Kína 2020-ra, azaz 2011-es árakon az egy főre jutó jövedelem elérheti a 12 500 dollárt. Az infrastruktúra, az urbanizáció még óriási fejlesztési lehetőségeket tartogat. Szintén az OECD mutatja be, hogy miközben a 45 százalékos beruházási ráta rendkívüli magas, és a lakosság elöregedése és a fogyasztás serkentése miatt a megtakarítási ráta bizonnyal nem fog emelkedni, a burkolt utak hossza csupán fele, a vasúthálózat mérete harmada az amerikainak. A hatalmas ingatlanfejlesztések ellenére egy főre csak húsz négyzetméternyi, gyakorta nagyon szegényes lakótér jut.

Kína akkor vált sebességet, fordul óvatosan más irányba, amikor a nemzetközi feltételek változnak, a külső kereslet a hagyományos termékei iránt amúgy is csökken. Az Egyesült Államokban ezzel egy időben újraiparosítási forradalom zajlik, hála a palaolaj- és palagáztermelés megugrásának. Egyöntetűnek látszik a szakértők és a kormányzati hivatalok vélekedése, hogy Amerika belátható időn belül önellátóvá válik energiából. Mint Ed Morse, a Citigroup nyersanyagpiaci elemzője kifejtette a Bloombergnek, öt éven belül nettó importőrből exportőrré lép elő az Egyesült Államok az olaj és az olajszármazékok globális piacán, aminek nemcsak a folyó fizetési mérlegre lesz kedvező hatása, hanem a washingtoni külpolitikára is, amely a külföldi energiaforrások és az energia-útvonalak védelme helyett teljes erővel a demokrácia támogatásának szentelheti magát.

Az energiaügyi minisztérium információs hivatala (EIA) azt jelentette, hogy idén a negyedik negyedévben az olajtermelés meghaladja az importot, amire 1995 óta nem volt példa. A Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) legkésőbb 2020-ra becsüli, hogy az Egyesült Államok a világ legnagyobb olajtermelőjévé válik. Az évtized végén gázexportőr is lesz. Az egyre olcsóbb földgáz már így is serkenti az acéltermelést, a petrolkémiai ipart és a műtrágyagyártást. Az energia ára mellett a munkaerő is olcsóbbá vált az Egyesült Államokban, s a Boston Consulting Group (BCG) úgy számítja, hogy a fejlett világban a legalacsonyabb költségekkel működhet.

A már idézett Manoj Pradhan ehhez azt teszi hozzá, hogy az utóbbi tíz évben a dollár 36 százalékkal értékelődött le a versenytársakkal szemben. Máris megindult a vállalatok át- és visszaáramlásának folyamata Európából és Japánból, mert annyira megváltoztak a körülmények, hogy érdemesebb Amerikában termelni az amerikai és a világpiacra. A német Siemens például, amely hatvanezer embert foglalkoztat az Egyesült Államokban, új üzemet létesített Kaliforniában, ahol vonatokat gyárt. Ennek következtében 2,5–5 millió új állás keletkezhet Amerikában az évtized végéig, állítja a BCG, amely világcégeknek ad tanácsot, s készít felméréseket a globális tőkemozgások trendjeiről. Az átrendeződés nyomán, s szintén 2020-ig az Egyesült Államok évente 90 milliárd dollárral több exportbevételre tehet szert, s elcsenhet a német, francia, olasz és brit kivitelből kettő-négy százalékot, a japánból meg lecsíphet három-hét százalékot.

Ha nemcsak ezt az öt versenytársat nézzük, hanem globális kitekintésben vetjük össze a lehetőségeket, akkor az exporttöbblet elérheti az évi 130 milliárd dollárt. Az átalakulás fő nyertese a gép- és járműgyártás, az elektronikai és a vegyipar lesz. Az egyelőre korai szakaszában lévő trendváltásban módosul a divat is: amit korábban kiszerveztek (outsourcing), azt most visszaszervezik (insourcing), amit máshova telepítettek (offshoring), azt most visszatelepítik (onshoring). A Toyota, a Honda, a Nissan, a Siemens, a Rolls-Royce jelentett például nagyobb amerikai beruházásokat az Egyesült Államokban. A BCG e mozgások mögött a költségelőnyt és a megfizethető energiát sejti. Elemzéséből az derül ki, hogy 2015-re az amerikai feldolgozóiparban nyolc százalékkal alacsonyabb költségek alakulnak ki, mint Nagy-Britanniában, 15 százalékkal múlja alul az Egyesült Államok Németországot és Franciaországot, 21 százalékkal Japánt és 23 százalékkal Olaszországot.

Kína még hét százalékkal olcsóbb, mint Amerika, de ebben a számításban nincs benne a szállítás, a vámok költsége. Előnyének felét Kína így is leadta tíz év alatt. A különbséget érzékeltette a minap a Financial Times amerikai beszámolója is, amely a feldolgozóiparban az óránkénti munkaerőköltséget 32 dollárra becsülte, szemben a német 48 dollárral. A jövedelmi különbségek módosulását a pénzügyi válság felerősíthette, de az Egyesült Államokban a folyamat már korábban megindult. A korlát ma már nem is ez a tőkeimport, illetve a beruházások előtt, hanem az, hogy rendelkezésre áll-e a képzett munkaerő. A válasz igen is meg nem is. Egyrészt alulképzés, másrészt túlképzés zajlik Amerikában, illetve a kiművelt emberfőket csalogatják külföldről, ellentmondásos politikai viták közepette. Ám a hagyományosan feldolgozóipari fellegvárnak számító Ohio és Michigan kormányzója személyesen tájékozódik Németországban a szakképzés, a szakmunkásképzés helyzetéről, megszervezéséről.

Miközben az Egyesült Államok a bérköltségeivel is vonzóvá vált, megindult a jövedelmi különbségek kiegyenlítődése globális méretekben. Mint Arvind Subramanian, a washingtoni Peterson Intézet kutatója érvel, 1960 és 2000 között húsz országnak, köztük Kínának, Indiának és Dél-Koreának sikerült felzárkóznia az egy főre jutó nemzeti össztermék gyorsabb növekedésének hála, a pénzügyi válság előtti évtizedben viszont nyolcvannak. Ebben a feltörekvő és fejlődő térségben az amerikai újraiparosítás súlyos problémákat vethet fel, mondja Manoj Pradhan, aki a belső fogyasztás élénkítését, a belső források jobb kihasználását és ésszerű iparpolitikát javasol ellenstratégiaként. Ez azért is érdemel figyelmet, mivel a világgazdasági átrendeződés közepette bizonnyal érdemes lenne átgondolni az Orbán-kormány „termelési központ leszünk” programját, amely érthetetlen módon ellenszenvvel tekint a munkahelyteremtő szolgáltatásokra. Jól látható, hogy az Egyesült Államokat is ideértve globális verseny indul a termelési központ megtisztelő címének elnyeréséért, miközben minden nemzetközi összehasonlításból az olvasható ki, hogy Magyarország versenyképessége, tőkevonzó képessége a térségen belül is romlik, s a jogbizonytalanság miatt – mint a Financial Times a minap leszögezte – a befektetők „rémálmává” vált.

Pekingi próba