A gunyoros „mamiháború” elnevezés nagyon is komoly témát takar. Az évtizedek óta tartó vita azért lángolt fel éppen most, mert március közepén megjelent a női egyenjogúságért egyre határozottabban kiálló Sandberg könyve. A Facebookot nyereséges vállalkozássá építő, 42 éves, kétgyermekes anya Lean In című könyvében fejti ki a nézeteit arról, a nők miért nem egyenlők ma sem a férfiakkal. A címet talán úgy lehetne lefordítani: előre hajolni, nekidőlni valaminek. Ez Sandberg könyvének – az ő szavaival élve „valamiféle feminista kiáltványának” – központi képe: a nőknek nem szabad megelégedniük az alacsonyabb pozíciókkal, inkább bátran előre kell menniük, és kikövetelniük a helyet a vezetők között.

Már korábban sokan vádolták azzal Sandberget, hogy ezzel az érvrendszerrel (helytelenül) a nőket hibáztatja, amiért nem érnek a szervezeti hierarchia csúcsára. Ám Sandberg hangsúlyozza: tudatában van, hogy rengeteg külső tényező tartja vissza a nőket attól, hogy vezető pozíciót szerezzenek, de ő most szándékosan nem ezekről ír, hanem a belső korlátokról. Mert ezeket is a társadalom neveli bele a nőkbe, már kislánykoruktól fogva.

Számtalan tudományos kutatási eredménnyel, statisztikai adattal és saját életéből vett példával támasztja alá mindezt. Kezdve onnan, hogy ha egy kisfiú játék közben irányítja a többieket, akkor mindenki vezéregyéniséget lát benne, és büszke rá. Ha egy kislány csinálja ugyanezt, akkor őt parancsolgatónak nevezik, és megpróbálják erről lebeszélni. A sikeres nőket később sem kedvelik: a Columbia Egyetemen egy kísérletben a diákoknak egy sikeres befektetési bankárról kellett elolvasniuk egy történetet. A résztvevőket két csoportra osztották: a történet mindkét esetben ugyanaz volt, de az egyikben Howard, a másikban Heidi volt a főszereplő neve. A diákok Howardot jó fejnek látták, akivel szívesen barátkoznának, ám Heidi szerintük túl törtető, akit inkább kerülnének.

Sandberg szerint a nők tehát a sikerért népszerűségükkel fizetnek. Márpedig mindenki azt szeretné, hogy szeressék, és ez az egyik oka annak, hogy sok nő inkább titkolja a sikereit, és visszafogja magát. Ő maga harvardi diákként hat (férfi) társával együtt megkapott egy ösztöndíjat, de a többiektől eltérően ő ezt titkolta. Félt, hogy ezután senki sem randizna vele. A nők ráadásul bizonytalanok magukban. Tárgyalásokon a nők hajlamosak rá, hogy ne üljenek az asztalhoz, hanem meghúzódjanak a fal melletti székeken. Egy statisztika szerint a nők csak akkor jelentkeznek egy álláshirdetésre, ha a követelmények 100 százalékának megfelelnek. A férfiak már akkor pályáznak, ha 60 százalékot teljesítenek. Egy másik kutatás egy végzős egyetemi osztályt vizsgált: kiderült, az álláskereséskor a férfiak 57 százaléka kezdett tárgyalásokba a fizetésről. A nőknek csak hét százaléka merte ezt megtenni, a többiek elfogadták az első ajánlatot.

A nők később is kevesebbszer kérnek fizetésemelést, és kevesebbszer folyamodnak előléptetésért, mint a férfiak – így kevesebbszer is kapják meg azt. Nem büszkélkednek a sikereikkel, nem hívják fel arra főnökeik figyelmét. Ez a tiara-szindróma: a nők úgy gondolják, ha lelkiismeretesen végzik munkájukat, akkor ezt észre fogják venni feletteseik, és megkapják érte a „koronájukat.” Ez nincs így – figyelmeztet Sandberg, igenis szükség van önmarketingre.

Itt viszont máris csapdába esnek a nők, és a megoldást egyelőre Sandberg sem tudja: az önmagát „menedzselő” sikeres nőt, mint Heidit, senki sem szereti, így népszerűtlen lesz. Mit lehet tenni? A szerzőnek sincs jobb ötlete, mint hogy a határozottság mellett a nők mosolyogjanank sokat, s legyenek kooperatívak és segítőkészek, mert ezt várja el tőlük a külvilág.

A nők amiatt is visszafogják magukat Sandberg szerint, mert úgy vélik, hogy a karrier és a család nem összeegyeztethető. Még azok is, akik évekre vannak a gyermekvállalástól, máris azon gondolkodnak egy felajánlott előléptetés esetén: belefér-e majd a család az új helyzetbe? Sandbergnek meggyőződése, hogy éppen akkor kell „belehúzni”, amikor gyereket terveznek, hogy jó munkahelyre és lelkesen térjenek vissza a szülés után. S szerinte igenis lehetséges munka és gyerekvállalás együtt, ehhez pedig a legfontosabb egy olyan partner, aki hajlandó fele-fele arányban megosztani a háztartás és a gyerekvállalás felelősségét a nővel. Utóbbi miatt éri a legtöbb kritika Sandberget. Sokan felróják neki: harvardi diplomával, milliomosként könnyű beszélni, bébiszitterek és takarítónők sorának segítségével. Az egykor Hillary Clinton csapatában dolgozó Anne-Marie Slaughter szerint ráadásul még ennyi segítséggel sem kaphatnak meg a nők „mindent”, amit akarnak. Tavaly a The Atlantic című magazinnak írt, nagy visszhangot kiváltott cikkében részletesen elmesélte, hogyan hagyta ott végül magas presztízsű munkáját, hogy több időt tölthessen gyermekeivel.

A „háború” további szereplője Marissa Mayer, aki hat hónapos terhes volt, amikor kinevezték a Yahoo élére. Ezt mindenki hatalmas áttörésként értékelte: nemcsak, hogy „áttörte az üvegplafont”, de még gyermeket is várt. Idén tavasszal azonban ellene fordult a közvélemény, amikor kiderült: megtiltja, hogy a Yahoo munkatársai otthonról dolgozzanak.

Mindeközben a Princeton Egyetem lapjának hasábjain az iskola egykori diákja nyitott újabb frontot. Az 1977-ben végzett Susan A. Patton nyílt levélben először odavág egy félmondattal Sandbergnek, majd arra biztatja az elit egyetem női hallgatóit, hogy még diploma előtt keressenek maguknak férjet, ráadásul iskolatársaik közül, mert később már sokkal nehezebben találnak olyan férfit, aki legalább olyan okos, mint ők. A cikk heves ellenkezést és lelkes egyetértést egyaránt kiváltott. A legeredetibb választ Ross Douthat adta a The New York Times véleményrovatában. Szerinte Patton cikke nem szól másról, mint hogy a gazdag, jó családból való lányoknak akkor van esélyük gazdag, jó családból való férfiakhoz hozzámenni, ha a Princetonról válogatnak. Az elit az elittel barátkozik és házasodik. Ezzel fenntartják a köztük és a más társadalmi rétegek közötti különbséget, azaz jobban elszigetelik magukat a szegényektől. Douthat úgy véli, hogy nincs ebben semmi újdonság – miért kell egyáltalán beszélni róla?

Sheryl Sandberg