Ajtónyitás a Vaslady előtt
– Denisnek is vett valamit? – faggatták a szigetországi riporterek 1984. február elején a budapesti Nagycsarnokból kilépő Margaret Thatchert arról, hogy a létező szocializmus „gyomrában” vásárolt-e valamit férjének. – Persze, mézet vettem neki, azt nagyon szereti – válaszolta a brit miniszterelnök, s fel is mutatta a mézesüveget. Azt már nem tette hozzá, hogy volt egy másik is. A mézet áruló idős bácsi egy fillért sem akart elfogadni Thatchertől, hosszas alkudozás után végül abban maradtak: a Vaslady egy csuprot kifizet, a másikat pedig ajándékba kapja.
A vásárcsarnokos történetet Bánlaki György elevenítette fel, akit – harmincas éveiben járó külügyesként – hivatalos tolmácsként rendeltek a vendég mellé budapesti látogatása alatt. Profi politikus volt, aki előre gondolkodott. Tudta, hogy a sajtó rá fog kérdezni a férjének szánt ajándékra – mesélte lapunknak a néhai brit kormányfőről Magyarország korábbi washingtoni nagykövete, aki a Budapestre látogató Indira Gandhinak és Olof Palménak is fordított. Thatcher körültekintését, a részletek iránt mutatott érdeklődését Bánlaki azzal is érzékeltette: amikor a budapesti út előtt a kormányfő felkereste a londoni magyar nagykövetet, az őt a házánál fogadó magyar diplomatát nevén szólította. Az illető a meglepetéstől mukkanni sem tudott.
Bánlaki szerint Thatcherre nagy hatással volt a budapesti út, főleg azért, mert a Nagycsarnokban látta, hogy a vasfüggönytől keletre is léteznek magánvállalkozások. Kelet-Európával kapcsolatos felfogásán a magyarországi vizit azonban nem sokat változtatott. Az egy hete 87 éves korában elhunyt kormányfő – akit ünnepélyes keretek között ma helyeznek örök nyugalomra Londonban – Downing Street 10.-i elődeihez hasonlóan úgy gondolkodott: a brit érdekszférán kívül eső Kelet-Európa akkor van biztonságban az egymástól veszekedő nemzetállamoktól, ha a régióban hatalmi hegemónia érvényesül – árnyalta a képet Borhi László történész.
Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársa emlékeztetett rá: Thatcher számára alapvetően elfogadható volt a megosztott világ, mert azt biztonságosnak tartotta. Ezért is karolta fel az általa felfedezett Mihail Gorbacsovot, aki a glasznoszttyal és a peresztrojkával nem a Szovjetuniót és annak kelet-európai birodalmát akarta lerombolni. A volt SZKP-főtitkár a blokkrendszer fenntartásával gondolta végigvinni a létező szocializmust megreformáló és a Nyugattal versenyképessé tevő reformjait. A status quo fenntartása a konzervatív politikusnak is fontos volt, aki brit szempontból hasznosnak gondolta a német megosztottságot. – Thatchernek Kádár Jánosban éppen az tetszett, hogy az MSZMP főtitkára a két politikai rendszer békés egymás mellett élését hirdette. Kádár folyamatosan arról beszélt, hogy a szocialista tábor bővítése nem ér meg egy háborút – mondta a jelenleg az Indianai Egyetemen vendégprofesszor Borhi.
A történész szerint a teljes képhez tartozik, hogy a budapesti Thatcher-utat megelőző 1983-as év rettenetes volt, kifejezetten háborús fenyegetés és a kölcsönös fegyvercsörtetés légkörében telt. Verbális szinten is folyt a hadakozás: az akkori SZKP-főtitkár, Jurij Andropov politikai bűnözőnek nevezte Ronald Reagant, az amerikai elnök pedig a Gonosz birodalmának a Szovjetuniót. Majd 1984 januárjától Reagan békejobbot próbált nyújtani Moszkvának, s e diplomácia manőverbe illett bele nagyon jól Thatcher budapesti útja. Londonban és Washingtonban tudták, hogy Kádár jóban van Andropovval, szerették volna, ha a magyar kommunista vezető közvetített volna Moszkva felé. A szocialista Magyarországnak pedig jól jött a Thatcher-vizit, legitimálta a rendszert és persze Kádárt is, aki csak az 1970-es évek közepétől lett elfogadott Nyugaton – fűzte hozzá Borhi.
A budapesti utat egyébként brit részről kezdeményezték. – Mondhatja-e a miniszterelnök asszony a parlamentben, hogy a jövő év tavaszán Budapestre látogat? – e kérdéssel fordult 1983 októberében Londonban Malcolm Rifkind, a brit külügy második számú embere Kovács Lászlóhoz. Az MSZMP külügyi osztályának alosztályvezetője az üzenetet elhozta Budapestre, ahova Thatcher mellett még három másik NATO-tagállam kormányfője, a nyugatnémet Helmut Kohl, az olasz Bettino Craxi és a belga Wilfried Martens is bejelentkezett. Mindhárom ország érintett volt a NATO közép-hatótávolságú rakéta telepítésében, amelyet a Szovjetunió akkori külügyminisztere, Andrej Gromiko hidegháborús tónusban úgy értékelt: a Nyugat felszámolta a leszerelési tárgyalások alapjait.
Kovács László későbbi külügyminiszer elmondta: a magyar külügy Gromikóra hivatkozva ellenezte a Thatcher-utat, az MSZMP külügyi osztálya viszont azzal érvelt, hogy Magyarországnak tíz évbe telne a kármentesítés azért, ha a nyugatiak orrára csapná az ajtót. A politikai bizottságban zajló vitát végül Kádár döntötte el azzal, jöjjenek, csak időben távol egymástól. Nehogy az a látszat alakuljon ki, hogy egymásnak adják a kilincset.
