Gyászolják a Vasladyt
A két legjelentősebb brit vezető, II. Erzsébet és David Cameron kormányfő gyors egymásutánban reagált az országot ért veszteségre. A Buckingham-palota szerint a Thatcherhez korban közel álló, 87. születésnapját e hó 21-én betöltő királynő „nagy szomorúsággal” vette tudomásul volt kormányfője halálának hírét. Az uralkodó magánjellegű üzenetben fejezi ki részvétét a családnak. Cameron európai körútja első állomásán, Madridban értesült elődje haláláról, és rögtön a hazautazás mellett döntött. A kormányfő ugyancsak „nagy szomorúságának” adott hangot, első reakciójában hozzátéve, hogy az ország „nagy vezetőt, nagy miniszterelnököt és nagy britet vesztett el”. Minden esetleges vitát megelőzve a Downing Street 10. közölte, hogy Lady Thatcher a Szent Pál-székesegyházban ugyanolyan nem állami, de hivatalos, katonai tiszteletadást magába foglaló temetésben részesül, mint Diana walesi hercegnő vagy Erzsébet anyakirálynő, azzal a – saját kívánságának megfelelő – különbséggel, hogy nem lesz felravatalozva.
Margaret Roberts a lincolnshire-i Granthamben született, ahol rajongásig szeretett édesapjának két fűszerüzlete volt. Ezek egyike felett lakott a család. Az Oxfordi Egyetem elvégzése után kutató vegyészként, majd adózásra szakosodott ügyvédként is dolgozott, de már az ötvenes évek elejétől próbálkozott egy konzervatív képviselői mandátum megszerzésével. Mire ez 1959-ben az észak-londoni Finchley kerületben megvalósult, a becsvágyó ifjú politikus Denis Thatcher jómódú üzletember felesége és egy 1953-ban világra jött ikerpár édesanyja volt. Margaret Thatcher 1970 után oktatási miniszterként villantotta meg oroszlánkörmeit, de az igazi áttörésre 1975-ig kellett várnia, amikor a konzervatívok választási kudarca után sikerrel szállt harcba Edward Heath pártelnöki pozíciójáért. A következő, 1979-es voksoláson aratott győzelmével ő lett a szigetország első női kormányfője.
Kormányzásának tizenegy éve alatt radikális neokonzervatív fordulatot hajtott végre a brit gazdasági életben, visszaszorította az állami beavatkozásokat, megerősítette a piaci versenyt és meghatározó vállalatok, köztük a British Telecom, a British Petroleum és a British Airways privatizációját hajtotta végre. A külpolitikában szoros és elkötelezett szövetségese volt Ronald Reagan amerikai elnöknek, de kölcsönös rokonszenv és együttműködés kötötte Mihail Gorbacsovhoz: ezzel szerepet játszott a berlini fal leomlásában, a kelet-közép-európai országok átalakulási folyamatának elindításában és a hidegháború lezárásában. 1984-ben Budapesten is járt, azóta is emlékezetes látogatása a Nagycsarnokban, ahol magyar cseresznyepaprikát vásárolt.
A kérlelhetetlen szigora, ellentmondást nem tűrő természete miatt Vasladyként emlegetett politikus folyamatos harcban állt a szakszervezetekkel, legemlékezetesebben a bányászokkal, akiknek 1984-ben megkezdett sztrájkját könyörtelen intézkedésekkel verte le. A nevéhez fűződő legemlékezetesebb események közé tartozik az Argentína ellen folytatott 1982-es falklandi háború. Hazai ellenfele, az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) az életére tört, amikor 1984-ben a brightoni tory konferencia idején bombamerényletet követtek el a pártvezetést elszállásoló Grand Hotel ellen. Politikai bukását közvetlenül a poll tax, a mindenkit jövedelmétől függetlenül, egységesen sújtó, utcai zavargásokhoz vezető önkormányzati adó okozta, de addigra Brüsszellel is alaposan összerúgta a port, keresztes hadjáratot folytatva az Európai Unió központosító törekvései ellen. 1990. november 22-re nem pusztán a közvélemény, hanem három megnyert választás ellenére a Konzervatív Párt támogatását is elvesztette. Bár a Michael Heseltine által kezdeményezett bizalmi szavazás első fordulóját túlélte, munkatársai meg győzték, hogy egy súlyos, megalázó vereség elkerülése érdekében jobban teszi, ha önként távozik a hatalomból. Sokak számára felejthetetlenek azok a csalódott könnyek, melyeket John Major megválasztását követően a Downing Streetből való kiköltözésekor ejtett.
A kényszerű visszavonulását és a westminsteri parlament felsőházába emelését követő első években világszerte nagy sikernek bizonyuló visszaemlékezésein dolgozott, illetve saját alapítványa szervezésében járta a világot, népszerűsítve a kormányzása alatt képviselt értékeket.
Aki makacsul harcolt a szabadságért
A sarki fűszeresnél drága tej miatt lamentáló idős, fejkendős asszonyt senki sem ismeri fel – se a vevők, se a pénztáros. E meghökkentő jelenettel kezdődik Phyllida Lloyd két Oscar-díjat is nyert filmje, a Vaslady. Pedig a hétfőn 87 éves korában hosszú betegség után elhunyt Margaret Thatcher személyisége és politikája nagyon is rányomta bélyegét Nagy-Britanniára.
Arra az országra, amely a thatcheri privatizáció következményeitől ma ugyanúgy szenved, ahogy egykoron profitált. S amely ország teljesen más lett, miután a konzervatív politikusnő 1990-ben, jó tizenegy évi kormányzás után távozott a hatalomból.
– A pénzemet akarom vissza – ez volt az egyik legendás mondat, amivel a kispolgári boltos családból kemény munkával és szívóssággal magát a tory párt csúcsára és a Downing Street 10.-be felküzdő Thatcher beírta magát az európai integráció történetébe.
A briteknek járó visszatérítést követelő, az uniót mindig is erős szkepticizmussal kezelő „Vaslady” a hajthatatlanság jelképe volt. Ugyanazzal a makacssággal háborúzott a Falkland-szigetekért Argentínával, törte le a szakszervezeteket és alakította át a brit gazdaságot, ahogy nem engedett az őt és pártja vezérkarát egy brightoni hotelből valósággal kibombázó északír terrorszervezetnek, az IRA-nak. Engedni a szemében bűn volt, felért egy árulással.
A frizurája miatt sokat gúnyolt Thatcher elsőként karolta fel a Szovjetuniót később lebontó SZKP-főtitkárt, Mihail Gorbacsovot, de nem hitt igazán a kelet-európai változásokban. Neki pont olyan jó volt a német megosztottság, mint a tőle politikai felfogásában gyökeresen különböző Francois Mitterrand francia államfőnek. A berlini fal leomlása győzte meg arról, hogy az egyik nagy huszadik századi elődje által leírt vasfüggönynek vége.
A hidegháború utáni korszak már nem az ő világa volt. Mindenesetre elégtételt érezhetett, mikor politikai ellenfele, a Munkáspárt a kilencvenes évek végén azzal jutott hatalomra, amit ő mindig is vallott. Adót és állami kiadásokat nem emelünk. (D. A.)
