Testőrt kérnek a bonbonoknak
Ki gondolta volna, hogy a görög feta vagy a pármai sonka után a belga csokoládé is EU-szintű védelemre szorul? Ezt sürgetik legalábbis a belgiumi édességgyártók, amelyek most a kormánnyal kezdenek egyeztetést arról: miként lehetne meg győzni az uniót, hogy a silány hamisítványoktól már csak az európai védőernyő óvná meg a fogyasztókat.
Nem lesz könnyű menet, mert a különféle élelmiszerek levédetése az EU-ban évekig tartó folyamat – ráadásul az eredetvédelem megszerzéséhez bizonyítani kell, hogy az összetevők az adott térségből származnak, és a gyártás is kizárólag ott történhet. Így jegyezték be a szegedi téliszalámit, a franciaországi Champagne tartományban készülő pezsgőt (champagne) vagy a toszkán olívaolajat. Ám a belga csokoládé „lelke”, a kakaóbab az afrikai Ghánából és Elefántcsontpartról érkezik, s lássuk be, a gyártó üzemek is lehetnének bárhol.
„Főleg az szomorít el bennünket, hogy az utánzatok általában meg sem közelítik az eredeti belga csokoládé minőségét” – mondta a Reuters hírügynökségnek Jos Linkens, a csokoládé- és édességgyártó szövetség, a Choprabisco elnöke. Márpedig az elmúlt évtizedekben a belga csokoládé ugyanolyan fogalommá vált, mint a svájci, és a hamisítványok ezt a hírnevet tehetik tönkre. Aki járt már Belgiumban – vagy evett valódi belga pralinét –, tudja, hogy a bonbonkészítést arra művészi szinten űzik. A pralinék alakját és töltelékét neves csokoládémesterek tervezik meg, és még a bonbonszaküzletek dekorációja is külön esztétikai élmény. A rajongókat természetesen csokimúzeumok, csokiszuvenírek és csokikészítő-tanfolyamok is várják.
„Külföldi cégek olcsóbb, rosszabb minőségű változatokat gyártanak, és ugyanúgy ráírják, hogy belga csokoládé” – panaszolta a Pralibel csokoládégyár igazgatója, Paul Sulmon, amikor ellátogatott hozzá Johan Vande Lanotte gazdasági miniszter. Mivel a Pralibel a termékei nyolcvan százalékát exportálja, a külföldi vetélytársak kalózakciói világszerte érzékenyen érintik. Csakhogy, mint arról a Sudinfo.be hírportál beszámolt, a miniszter figyelmeztetett, hogy nem érdemes túl nagy reményeket táplálni: az európai védettség megadása felettébb bonyolult ügy.
S noha – az egyéb luxuscikkekhez hasonlóan – a válság kitörése óta a belga bonbonok eladása is stagnál az európai és az amerikai piacokon, Ázsiában és Afrikában látványosan megugrott a forgalom. Kínában és Indiában csak tavaly ötven százalékkal emelkedett az eladott mennyiség. Jos Linkens szerint növekedésre bőven van még lehetőség: az átlag kínai évente tíz deka csokoládét eszik, miközben az európaiak fogyasztását évi hat és tíz kiló közé teszik.
Mitől belga, ami belga? Erre a kérdésre még választ kell találni. Néhány gyártó az elmúlt években aláírt egy megállapodást, miszerint a belga csokoládé címkét csupán olyan termékek kaphatják meg, amelyeket Belgiumban ízesítettek és formáztak. Igaz, ezzel sem mindenki ért egyet: az Észak-Amerikában nagy forgalmat lebonyolító Godiva például egy pennsylvaniai üzemből szállít a helyi piacra – derül ki a La Libre Belgique című napilapból. Ettől a csokoládé még ugyanolyan belgának számít, mint egy francia Renault, amelyet egy törökországi autógyárban szereltek össze.
A csokirajongás legújabb jele, hogy a belga posta húsvét alkalmából csokoládés bélyegeket bocsátott ki. A bélyeg hátán lévő ragasztóba kakaóolajat kevertek (ez megnyalva állítólag kellemes ízt ad), a másik oldal pedig csokoládéillatot áraszt a festékhez adagolt aromának köszönhetően. S bár nem ez az első illatosított bélyeg, az ízesítéssel együtt világpremiernek minősül – Belgium már megint megmutatta, hogy ki a csokikirály.
