Már nem béke, még nem háború
A főbejárat közelében csupasz törzsű, több száz éves fenyő áll, egymásba ölelkező ágai rezzenéstelenül tűrik az orkánszerű szélvihart. Kísérőm a néphitre utal, miszerint a természet és a történelem sorozatos csapásaival, a tájfunokkal, a kínai és a japán invázióval dacoló magányos csodafa életereje a koreai néplélek tükre. Ám ez a néplélek 60 éve immár megosztottságtól szenved. A 38. szélességi fok mentén szétválasztott nemzet életében 1953 júliusa óta tart a se nem béke, se nem háború állapota. Az átmeneti enyhülést időről időre feszültség váltja fel, ezekben a hetekben ismét egy ilyen hullámnak lehetünk tanúi.
Mióta az ENSZ Biztonsági Tanácsa februárban, az északi rezsim újabb kísérleti atomrobbantását egyhangúlag elítélte, Phenjan heti jelleggel fenyegeti meg a déli országrészt és annak stratégiai szövetségesét, az Egyesült Államokat. Bejárva Dél-Koreát, a demilitarizált övezettől a mediterrán életörömöt sugárzó Puszan városáig, elmondható: a feszültségnek nincs észlelhető jele. Az egyre nyugatiasabb benyomást keltő dél-koreai városokat őrült forgalom és idilli béke jellemzi.
– Ezekkel, az olykor magasra csapó, máskor alábbhagyó hullámokkal évtizedek óta együtt élünk. Senki nem fog elmenekülni innen – mondja Jun Bong- Geun, a szöuli külügy háttérműhelyeként működő Nemzeti Diplomáciai Akadémia professzora. Sokakat meghökkentett, hogy a harmincas éveinek elején járó, svájci internátusban tanult Kim Ir Szen-unoka még felmenőin is túltevő hevülettel és demagógiával vág bele uralmába, ám Jun szerint ez nem is történhetett másként.
– Svájc ide vagy oda, Kim Dzsong Unnak alkalmazkodnia kellett az általa, szülei és nagyszülei által fémjelzett rendszerhez. Észak-Korea a világ legmagányosabb állama. A világban bárhol, bárki próbálkozhat reformokkal, Phenjannak azonban nincs játéktere. Ha valami félresiklik, nem csupán a rendszer, hanem az állam alakulat maga is az összeomlás szélére sodródhat – mondja a professzor.
Azzal zárja eszmefuttatását, hogy a megosztottságnak délen is rendkívül súlyos ára van. Több mint hatszázezer ember áll fegyverben, a hároméves, kötelező katonai szolgálatot csak nemrég csökkentették kettőre. Férfi nem kaphat munkát a letöltött katonai szolgálat igazolása nélkül. Folyik a vita az amerikai jelenlétről is. Mondják egyesek, az Egyesült Államok sokkal inkább saját világpolitikai érdekeit képviseli harmincezer fős katonai kontingensével, mint Dél-Koreáét. Jun professzor ezt a legkategorikusabban visszautasítja.
„Megbízható, hűséges szövetségesünk az USA, fenyegetettségnek kitett országunk biztonságának alapja. Ha most szomszédainkra és törtenelmünkre gondol, Japánra vagy a félreérthetetlenül hegemonisztikus törekvéseket mutató Kínára, az Egyesült Államok nemzedékek óta Dél-Korea legönzetlenebb támasza”. Kim Tae-woo, egy másik befolyásos szervezet, a Nemzeti Egyesülés Intézetének egykori főigazgatója. Azon az ominózus napon, amikor Phenjan egyidejűleg helyezte kilátásba a déli szigetek bombázását, az amerikai támaszpontok megsemmisítését és Szöul lángba borítását, két riporter a helyi televízióban a fenyegetőzések komolyságáról kérdezte. Kim Tae-woo megnyugtatta őket, maradéktalanul egyetért a verbális agresszió elítélésében. Egyúttal azonban felkérte az újságírókat, ne feledkezzenek meg arról a tényről: odaát testvéreik élnek, ugyanannak a nemzetnek a földjéről van szó.
Magam másodszor léptem koreai földre, hiszen jártam Phenjanban, méghozzá szinte napra pontosan harminc esztendeje. Akkor piros nyakkendős úttörők fogadtak, virágcsokorral a kezükben, fekete limuzinokban cipeltek Kim Ir Szen egyik szobrától a másikig, s hallgathattam véget nem érőn a dzsucse, az önerőre támaszkodás máig érvényes elméletét. Álmomban nem gondoltam volna, hogy egy emberöltővel később az egyik ország a világ páriája lesz, a másik meg a földkerekség egyik legdinamikusabb állama. Hogy Északon esténként sötétségbe és halotti csendbe burkolóznak a városok, Délen pedig még a rolót is le kell húzni a szállodaablakon elalvás előtt, a reklámok fényáradata miatt.
