Az államfő, akinek mandátuma egyébként májusban megszűnik, pénteken először a jobbközép vezető ereje, a Silvio Berlusconi vezette Szabadság Népe (PdL), majd a Beppe Grilloféle tiltakozó mozgalom, az Öt Csillag, az ügyvezető kormányfő, Mario Monti nevével fémjelzett Polgári Választás (SC), végül újra a PD képviselőjével találkozik. Teljesen bizonytalan, vajon milyen eredménnyel: a PD és a PdL közötti összeborulás esélye nemigen tűnik fel a láthatáron, Grillo megmakacsolta magát, Monti pedig gyakorlatilag nem számít. – Olasz szemmel nézve is nagy a káosz; talán a pénzpiacok kikényszerítenek valami megoldást – nyilatkozta lapunknak Stefano Bottoni, Olaszország és hazánk között ingázó jelenkortörténész, az MTA munkatársa és a Bolognai Egyetem oktatója, akit a húsvéti szünet apropóján Budapesten értünk el telefonon.

Az egyik elképzelhető forgatókönyv, hogy a balközép és a jobbközép megállapodik legalább a következő köztársasági elnök, a hét év után távozó Napolitano utódának személyéről. A jobboldal részéről felmerült Marcello Pera volt szenátusi elnök személye, miután az új parlamentben mindkét ház vezetése a baloldalhoz került. Olaszországnak évtizedek óta nem volt igazán jobboldalinak nevezhető köztársasági elnöke. Egy másik lehetőség, hogy az ország új választások elé néz, valószínűleg júniusban. Berlusconiék valamivel a többiek előtt állnak a felmérések szerint, ha most kerülne sor a voksolásra. Elképzelhető az is, hogy a veterán Napolitano, aki már 1956-ban ott ült az Olasz Kommunista Párt központi bizottságában, technokrata, mindkét politikai oldal számára nagyjából elfogadható jelölt nevével rukkol elő, aki legalább egy-két évig elnavigálhatna egy reformkormányt a sorra súlyos bajokkal szembesülő euróövezet és Dél-Európa kulcsországában.

Annyi bizonyos: maga Olaszország is nehéz helyzetben van, a ciprusi bankválság mellett az itáliai szuverén adósság is nyomja a pénzpiacokat. Hitelminősítők értésre adták, türelmesek egyelőre a leminősítéssel a kétezermilliárd eurós adósságot maguk előtt görgető olaszokkal szemben, de nem sokáig. A német állampapírokhoz képest az aggodalmat keltő 350-360 bázispontra szöktek fel az olasz kötvényfelárak. Az OECD jelentése is nyugtalanságot kelt: a világ vezető gazdaságait tömörítő G7 országcsoporton belül egyedül az olaszok maradnak recesszióban, a második negyedév végéig. A sokáig biztos orvosságnak nevezhető recept nem hozott gyógyulást, a pártokon eleinte felülemelkedni próbáló, válságkezelő Monti beállt a kampányban a csatasorba, majd tíz százalék körüli eredményével csúfosan leszerepelt és marginalizálódott. Ezt csak tetézte a diplomáciai botrány, az Indiában gyilkosságba keveredett olasz tengerészek nyomán, minek következtében a minap lemondásra kényszerült Giulio Terzi külügyminiszter.

Az olasz politikai rendszer egyik fő rákfenéjét az jelenti, hogy egyenrangú harmadik erőként felzárkózott a hagyományos (és amúgy is számos sebből vérző) bal-, illetve jobbközép mellé a „rendszerellenes” Öt Csillag Mozgalom, miközben az alsóházban a relatív győztesnek ad a választási törvény kényelmes többséget, ám a szenátusban megtagadja tőle. És nem világos, hogyan, miféle logika mentén jöhetne is ott létre koalíció. Grillo, a komikusból lett pártvezér azt fejtette ki – Olaszországban a legnépszerűbb – blogján, hogy a parlament a kormány nélkül is működhet. A mozgalom világossá tette, továbbra sem kér Bersaniból.