„Mire Szin lábra állt, Pak nem moccant többé. Valószínűleg halott volt. Teste lenyomta az alsó vezetéket, így a két drótszál között tágas rés keletkezett” – így, társa holttestén keresztülmászva szabadult ki Szin Ingun Észak-Korea egyik legszigorúbban őrzött munkatáborából, hogy aztán Kínán keresztül a szabad világba jusson.

A 2005-ben megszökött 23 éves fiatalember volt az első disszidens, aki a remeteállam Gulagján élte le egész életét. Szin a 14-es táborban született: a világtól izolált ország elzárt börtönében. Történetét Blaine Harden, a Washington Post egykori kelet-európai tudósítója írta meg. A Menekülés a 14-es táborból már magyarul is olvasható.

– Magam is kétkedéssel álltam a történethez, hiszen nem tudtam a helyszínen személyesen ellenőrizni az elmondottakat – nyilatkozta lapunknak a szerző. Harden azonban ma már bizonyos abban, hogy Szin valós történetét írta meg.

Hatvan disszidens van, aki 2–15 évet töltött más táborokban, az ő általuk elmondottak egybevágnak Szin elbeszéléseivel. Valóságalapját alátámasztották a Szint kikérdező szakemberek is.

– Égetéses kínzásból való sérülései, büntetésből levágott ujjperce mind alátámasztják az elmondottakat, amelyeket minden részletében mindig ugyanúgy idézett fel – jegyezte meg az újságíró, aki szerint a tábor létét alátámasztják a műholdfelvételek is.

– Egyébként az észak-koreai vezetés könnyedén cáfolhatná Szint, egyszerűen lehetőséget kéne adni a külföldi újságíróknak, emberi jogi szakértőknek a 14-es tábor megtekintésére. Izgatottan várom a lehetőséget – jegyezte meg ironikusan a Seattle-ben élő Harden, aki többször találkozott Szinnel az Egyesült Államokban és Dél-Koreában is.

A fiatalember egyetlen dolgot mondott el eleinte másként: anyja kivégzését, amire az asszony és idősebb fia szökési tervéért büntetésül került sor. Szin tagadta, hogy tudott róla, ám később bevallotta: 13 évesen épp ő értesítette a készülődésről az őröket. – Nem akart szörnynek látszani ezért nem beszélt erről. Ám később a szégyenérzet is vallomásra kényszerítette, miként az is, hogy tudatni akarta a világgal, milyen érzelmileg kizsigerelt gyermekek nőnek fel a táborokban – mondta Harden, kiemelve, hogy az olyan érzelmek, mint a barátság, a szeretet vagy a bizalom számára nehezen értelmezhető fogalmak. Ezek hiányában Szinnek nehezére esik alkalmazkodni szabad életéhez is. Hamar megbarátkozott a telefonnal, az internettel és megtanult kerékpározni is.

Szinnek fokozottan nehéz volt beilleszkednie az új életbe. Ezért is különbözhetett össze az Egyesült Államokban azzal az Észak-Koreával foglalkozó szervezettel, amelynek révén nyilvános beszámolókat tartott élményeiről. Szin jelenleg Dél-Koreában él, ahol igyekszik felhívni a figyelmet az észak-koreai táborok létére. – Reméltem, hogy megtanul angolul, ez nem történt meg, de elismeréssel adózom Szin tevékenysége iránt – mondta Harden.

– Kétségtelenül léteznek munkatáborok Észak-Koreában, még ha az egyes beszámolókat kritikával is kell fogadni – mondta lapunknak Csoma Mózes. Az ELTE Korea-tanszékének helyettes vezetője szerint tény, hogy a disszidensek otthonmaradt családtagjait internálják, főleg, ha magas rangú személy hagyta ott a rezsimet. Az eddigi legmagasabb beosztású személy az országot 1997-ben elhagyó Hvang Dzsang Jop központi bizottsági titkár volt. – Esetében Észak-Korea megerősítette, hogy családja táborba került –mondta Csoma, hangsúlyozva, hogy a sztálini időszak szovjet Gulagjára és nem a náci haláltáborokra hasonlító börtönökről van szó. – Lehetnek ott olyanok, akik már a táborban születtek – mondta a Korea-szakértő.

Szerinte változó intenzitással érdeklődik Dél-Korea a disszidensek beszámolói iránt. A helyi konzervatív politikai oldal hangsúlyosabb antikommunista alapállása ezt erősíti, míg az 1998–2008 között hatalmon lévő liberális kurzus alatt kevesebb visszhangot kapott. – Ekkor Szöul inkább a gazdasági kapcsolatok fejlesztésére koncentrált, bízva abban, hogy az elkerülhetetlen interakció a rendszer lassú demokratizálását segítheti elő. A konzervatívok a gazdasági kapcsolatok mellett azonban politikai követelésekkel, az emberi jogi helyzet javításával és az atomfegyverek leszerelésének igényével is nyíltan fellépnek – húzta meg a különbséget Dél-Korea politikai térképén, kiemelve, hogy az országegyesítés távlati terve általánosan elfogadott, ám azt lassan, fokozatosan, békésen képzeli el Dél-Korea.

A phenjani rezsim a Szovjetunió megszűntével súlyos válságba került – az éhínség félmillió életet követelhetett a 23 milliós országban – ám Csoma szerint a 2000-es évek óta lassú gazdasági stabilizálódás látható. (Ehhez hozzájárul az is, hogy a keszongi ipari övezetben 40 ezer észak-koreai dolgozik déli cégeknek, stabil valutabevételt biztosítva Phenjannak.)

– Igaz, ez nem a civil szférára, hanem az atomprogramra megy el –mondta a szakértő. A nukleáris fegyver a külsőségeiben sztálinista rendszer számára az Egyesült Államokkal való kötélhúzáshoz kell, hogy idővel kétoldalú megállapodást köthessen a szuperhatalommal.

A rendszer fennmaradásához azonban nagyban hozzájárul az is, hogy Kína érdekelt benne, hogy határainál lojális ütközőállam legyen. Így volt ez 1953-ban és nincs ez másként 60 évvel később sem – vont mérleget Csoma.