- Leginkább csak üres tésztát ettünk, hogy pár óráig tele legyen a hasunk. Amikor észrevettük, hogy a boltok környékén az emberek nem hajolnak le a bevásárlókocsikból kipotyogó két eurókért, elkezdtünk hajnalban kijárni az utcára a párommal, és kerestük, hol találunk pénzt. Volt, hogy 10-12 eurót is összeszedtünk - folytatja. 

A négygyermekes elvált asszony néhány évvel ezelőtt új párt talált, akivel közös lakást vásároltak. Akkoriban mindkettőjüknek biztosnak tűnő állása volt, ezért mertek felvenni 8,5 millió forint értékben svájcifrank-alapú hitelt. 2011 végére a visszafizetendő hitelük 14,8 millióra duzzadt, ez havi 82 ezer forint fizetési kötelezettséggel járt az eredeti 29 ezer forinttal szemben. Ekkor ütött be a krach, Ágnest vakbélgyulladással kórházba szállították. Öt hét múlva szerencsésen felgyógyult, de az első munkanapján a tulajdonos-üzletvezető közölte vele, hogy a gazdasági válság miatt mostantól egy emberrel kevesebbre lesz szüksége.

– Sosem derült ki, miért épp nekem mondott fel a főnököm, talán mert a karácsonyi vásár alatt betegedtem meg, vagy én kerültem oda utoljára. Ez életem egyik legnagyobb csalódása volt, engem még munkahelyről nem küldtek el – emlékszik.

Bár a házaspárnak a négyből már csak két kiskorú gyerekről kell gondoskodnia, a férj fizetése nem volt elég a megélhetésre és a hiteltörlesztésre. – Negyvennyolc éves voltam, mentem én mindenhova munkát keresni, de mindenütt azt mondták, hogy a korom miatt nem tudnak alkalmazni, még visszajelzést sem kaptam az önéletrajzaimra – meséli az ápolt, csinos asszony.

Tavaly januárban aztán vevő jelentkezett a lakásra. Igaz, bőven áron alul, de megtörtént az adás-vétel. Miután kifizették a bankot, mindössze kétszázezer forintjuk maradt, amiből megélni nehézkes lett volna. Az elkeseredett nő az interneten talált rá évek óta Írországban élő ismerősére, és beszámolt neki ellehetetlenült helyzetükről. A régi barát készségesnek mutatkozott, és nemcsak két-háromezer eurós takarító-, illetve csomagolómunkát ígért nyomban, hanem a repülőjegyet is megvette a négytagú családnak.

– A szüleim figyelmeztettek, hogy ilyen csak a mesében van, de a nagy bajban valahogy elvesztettem a realitásérzékem, azt gondoltam, milyen rendesek, hogy ennyi év után is segítenek rajtunk. Egy hét volt az indulásig. A gyerekeket kikérték az iskolából, elajándékozták a barátoknak a bútorokat és a háztartási eszközöket, a kétszázezer forintból eurót vásároltak. Ágnes élettársa feladta a szervizszolgálatban 13 éve tartó munkaviszonyát. Abban bíztak, ha ő is el tud helyezkedni, pár év múlva új életet kezdhetnek, és talán még lakásuk is lesz valamikor.

Ismerőseik a dublini repülőtéren várták az új országban megélhetést remélő családot. Néhány nap múlva albérletet is szereztek nekik a fővárostól úgy nyolcvan kilométerre fekvő Dundalkban. Ágnes azt mondja, legszívesebben már másnap munkába álltak volna, hiszen a kaució kifizetése után egy fillér nélkül maradtak, de sem a beígért csomagolói, sem a takarítói munkát nem kapták meg. Azzal biztatták egymást, hogy sok magyar dolgozik kint, sőt az itteni magyaroknak önálló internetes oldalon kínálnak munkalehetőséget, és hogy az ír munkaadók szeretnek magyarokkal dolgoztatni. A helyi likőrgyár tulajdonosának azonban éppen akkoriban jutott tudomására, hogy Ágnesék munkaközvetítő ismerőse és társai a megállapodott egyszeri alkalom helyett minden hét végi fizetéskor jutalékot követeltek a magyar munkavállalóktól. A tulajdonos azonnal megszüntette a társasággal a kapcsolatot. Az ismerős eközben szinte mindennap elvitte a férjet alkalmi munkára, és az asszony is takarított egy-egy napot, de ebből mindössze két-háromszáz eurót kaptak.

A tanév vége felé közeledve a fiúkat már nem vették fel a helyi katolikus iskolába, az ottani gyerekek azonban gyűjtést tartottak a bajba került magyar család részére. Erről akkor szereztek tudomást, amikor egy köszönőlevelet kellett volna aláírniuk, amiért nekik, „a devecseri iszapkatasztrófa áldozatainak” az iskola összeadott 600 eurót. – Az ismerősünk mutatott be így minket, mint akiknek mindenét elvitte az iszap. Tudom, hogy ennél nincs lejjebb, mégis, bevallom, abban a helyzetben elfogadtam volna a pénzt, és vettem volna belőle néhány konzervet, meleg ruhát és ágyneműt a fiaimnak. De talán mondanom sem kell, az adományból egy fillért sem láttunk. Három hónap után aztán kiraktak bennünket az albérletből.

Hazautazásra nem gondolhattunk, hiszen nem volt miből megvenni a repülőjegyet. Nyelvismeret nélkül nem fordulhattunk máshoz, csak újból az ismerősünkhöz, aki egy közös szálláson helyezett el bennünket. Itt a telefonunkat elvették, amikor beszélhettünk az otthoniakkal, ott álltak mellettünk. A férjemet innen is vitték ingyenmunkára. Világossá vált számukra, hogy ismerőseink az Írországba gyakran nyelvtudás nélkül érkező magyarokat jelentős fejpénz ellenében adják-veszik a kinti munkaerőpiacon. Kint az idénymunkások hét végén kapnak fizetést, és az ismerős ilyenkor mindig elvette belőle a jutalékát. Senkinek nem volt egészségügyi biztosítása, és a többségnek bankszámlája sem. Kiszolgáltatott volt az ember, senki nem mert a rendőrségre menni – meséli.

A házaspár elhatározta, utolsó pénzükből elutaznak Dublinba, hogy a magyar konzul elé tárják lehetetlen helyzetüket. Ott derült ki, hogy ha a Külügyminisztérium segítségével jönnének haza, a magyar határt átlépve a gyámügy elveheti a gyerekeket a felelőtlen magatartásuk miatt. Ágnes leült a sarokba, és addig sírt, míg a konzul talált egy ír segélyszervezetet, amely hosszas kérlelésre elvállalta, hogy segíti őket a hazautazásban.

Fél év nyomorgás, éhezés és hadakozás után a pórul járt magyar család egy politikai menekültek számára fenntartott szállásra került, amelynek egyetlen előnye a napi egyszeri étkezés volt. A segítség fejében kötelezvényben vállalták, hogy soha többé nem jönnek Írországba munkát vállalni. Néhány napon belül megkapták a négy jegyet az egyik hazafelé tartó repülőjáratra. Időközben felvették a kapcsolatot a Magyar Vöröskereszttel is. A repülőtérre a Váci Baptista Gyülekezet lelkésze ment értük, hiszen annyi pénzük sem volt, hogy hazajöjjenek. Immár itthon is hajléktalannak számítottak, hiszen se lakásuk, se jövedelmük nem volt. Szerencsére a régi munkatársak a segítségükre siettek: egyikük szobát szerzett, ahová átmenetileg beköltözhettek, a másik bőségesen megvendégelte őket. Volt, aki nagyobb pénzösszeget adott.

– Akármerre mentem, mindenhol segítséget kaptam, és ez gyógyította a lelkemet. Amikor sikerült kijárnom az önkormányzatnál egy szociális bérlakást, a barátok adták össze a berendezési tárgyakat, ülőgarnitúrát, mikrót, hűtőszekrényt. A Vöröskereszttől ruhaneműt kaptunk. Az iskolában is segítettek, hogy a gyerekek különbözeti vizsgával visszakerüljenek a régi osztályukba. A bérlakás messze esik a várostól, a család minden tagja naponta tíz-tizenkét kilométert gyalogol, de legalább van fedél a fejünk fölött – mondja az asszony, aki ismerősei közbenjárásával hamarosan ötórás takarítói munkát kapott, majd nemsokára elhelyezkedett teljes állásban konyhai kisegítőként az egyik váci iskolában.

A férje azóta sem kapott munkát, nehezen viseli a semmittevést. A család másik kereső tagjává most a 17 éves szakközépiskolás fiú lépett elő, aki hétvégeken a vendéglátásban dolgozik. Az önkormányzati bérlakásért havi 26 ezer forintot fizetnek. Ágnes a fizetését, a gyerektartást és a családi pótlékot kis borítékokba osztja be heti adagokra, „csak akkor vagyok gondban, ha lebetegszik valamelyik gyerek, mert a gyógyszer elég drága” – mondja, és itt véget is érhetne a tanmese, ha a kezdetben oly segítőkésznek mutatkozó ismerős nem követelné azóta is az írországi repülőút és lakhatás árát. – Állítólag kölcsönt is adott, de ez nem igaz – mondja az asszony, akinek már idős szüleit és a nagyobbik fiát is megfenyegették kintről. – Mondd meg anyádnak, hogy ennek nem lesz jó vége, ha hazajövünk, megkeresünk, ilyenekkel zaklatnak bennünket. Eddig ötvenezer forintot törlesztettünk, de a pontos összeg folyton változik, nem tudjuk, valójában mennyit követelnek rajtunk.

A rendőrségen ugyan megkérdezte, de nem kaphat emiatt védelmet, így aztán magát bátorítja. – Nem élhetek félelemben, nekem most a munkahelyemre kell százhúsz százalékosan koncentrálnom. Annyit tettünk a saját biztonságunk érdekében, hogy leírtuk teljes egészében a történetünket, így ha valami történne velünk, minden napvilágra kerül – mondja. Az asszony állítja, nincs szüksége pszichológus segítségére, ám folyamatosan szemrehányást tesz magának a történtekért. Fél év alatt húsz kilót fogyott, de az a legnyomasztóbb emléke, hogy a gyerekeit éhezni látta. Azt mondja, az elkeseredés és a saját otthon utáni vágy hajtotta bele ebbe a lidérces kalandba, amelyből két dolgot örökre megtanult. Az első, hogy nyelvismeret nélkül életveszélyes dolog munkát vállalni külföldön. A másik, hogy az emberek nagyon is odafigyelnek egymásra, nem hagyják elkallódni a bajbajutottakat.

Munkakezdés