Fokozatosan napvilágra kerültek olyan dokumentumok is, amelyek egyértelműen igazolták, hogy a szudétanémeteket a kollektív bűnösség elvét könyörtelenül alkalmazva, embertelen eszközökkel üldözték el a szülőföldjükről. Az erőltetett menetben cseh források szerint húszezren, német adatok alapján viszont ötször ennyien pusztultak el. A cikkek szerzőit hazaárulónak bélyegezték meg, felháborodott nyilatkozatok tömkelege szólította fel őket, hogy inkább a nácik gaztetteivel foglalkozzanak, mert a csehek megtorlásait azok a barbár megnyilvánulások váltották ki.

A történelmi tények felderítésére vállalkozó történészek és oknyomozó publicisták munkáját nagyban segítette az 1997-ben aláírt közös megbékélési nyilatkozat, amelyben Németország felelősséget vállalt a náci bűntettekért és a cseheknek okozott szenvedésekért, Csehország pedig sajnálkozását fejezte ki az ártatlanul meghurcolt szudétanémeteket ért jogtalanságok miatt.

Négy évvel ezelőtt valóságos társadalmi sokkot okozott David Vondrácek Gyilkosság cseh módra című, a cseh köztévében főműsoridőben vetített dokumentumfilmje, amelyben ártatlanul kivégzett németek tragédiáját tárta fel. A prágai rendező bemutatta például azokat a filmkockákat, amelyeket egy cseh asszony több mint hat évtizeden át rejtegetett. Édesapja titokban, saját házuk ablakából örökítette meg német asszonyok és gyermekek agyonlövését. Ezt az alkotást egy év múlva a Mondd, hol vannak azok a halottak? című filmje követte, amelyben a rendező több tömegsír nyomait is bemutatta.

Tavaly Pavel Polák, a cseh közszolgálati rádió és Klaus Brill, a Süddeutsche Zeitung munkatársa hosszas kutatás eredményeként derített fényt a Vörös Gárdaként elhíresült cseh szabadcsapat egyik gaztettére, amelyet 1945 júniusában az északnyugat-csehországi Podboranyban követtek el, ahol hetven ártatlan szudétanémetet mészároltak le. Nemrég a morvaországi Jihlava melletti Dobronínban közös sírba temették el azt a tizenkét szudétanémetet, akikről csaknem hét évtized után ismerték el a cseh hatóságok, hogy a második világháborút követően brutális gyilkosság áldozatai lettek. A tragikus tényeket Herma Kennel német írónő tárta fel a BergersDorf című könyvében. Jirí Vyhybal cseh író és helytörténész, majd pedig a régészek és a rendőrség segítségével sikerült megtalálnia az eltitkolt tömegsírt, a maradványokat pedig azonosítania.

A végtisztességet elvégző Dieter Lang német esperes – akit gyermekkorában, szüleivel együtt ugyancsak elűztek a szülőföldjéről – arra kérte a jelenlévőket, hogy a közös sírnál nyújtsanak baráti jobbot egymásnak, mert a másokra mutogatás sehova sem vezet. Megbékélés pedig csak ott válhat valóra, ahol előítéletek helyett a bizalom és a kölcsönös tisztelet légköre uralkodik.

Ennek a légkörnek a megteremtésén munkálkodnak a cseh és a német politikusok. Így tesz a cseh államfői posztról nemrég távozott Václav Klaus is, aki jogos büszkeséggel ismételgeti, hogy a mérföldkőnek számító megbékélési nyilatkozatot miniszterelnökként Helmut Kohl német kancellárral együtt írta alá. Nemrég a szudétanémetek ellen elkövetett embertelenségek nyilvánosságra kerülésével kapcsolatban fanyarul jegyezte meg: „Visszapillantó tükör nélkül az autó nem haladhat biztonságosan előre. A múltba nézés nagyon fontos, de a visszapillantó tükör sosem lehet nagyobb, mint a szélvédő”. Tavaly őszi prágai közös sajtótájékoztatójukon német kollégája erre találóan jegyezte meg: a szudétanémetek II. világháború utáni kitelepítése a csehek belső ügye, a cseh társadalom vitája, ebben a kérdésben nekik kell dűlőre jutniuk. „S a teljes igazságot kimondaniuk” – nyilatkozta nem sokkal ezután David Vondrácek.