„Hallj és láss, ez az én névjegyem!”
– Itt mindenki nyert, mindenki a kultúrák és vallások közötti jobb megértés, a tolerancia nagykövete – méltatta a tíz legjobb pályázatot a bécsi Volkstheaterben megrendezett ünnepélyes díjátadón Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár.
Bevándorlási szempontból Magyarország különleges helyzetben van. A Kárpát-medencében az „átmenő forgalom” a jellemző: hazánk inkább tranzit-, mintsem célország a Nyugat-Európába tartók szemében. A bevándorlók döntő többsége határon túli magyar, de egyre többen telepednek le Afrikából és Ázsiából is, egy jobb élet reményében. A köznyelvben félig kedvesen, félig pejoratívan „kis banánoknak” hívják a Magyarországon született, szocializálódott, magyarul már tökéletesen beszélő afrikai ás ázsiai gyerekeket.
– A játékkal szeretnénk megértetni, hogy milyen akadályokat kell leküzdenie egy bevándorlónak. Életinterjúk sorozata és valós adatok alapján találtuk ki a karaktereket – mesélte Tarrósy István, az Immigropolyt fejlesztő pécsi IDResearch kutatóműhely vezetője. Az elsősorban a középiskolás és egyetemista korosztályokat megcélzó játék a bevándorláshoz kapcsolódó sztereotípiákat és kockázatokat sem hallgatja el, így felbukkan egy pakisztáni terrorista alakja is.
– Innovatív, alulról szerveződő, a kulturális sokszínűséget hirdető és a világban máshol is alkalmazható pályázatokat válogattunk be a legjobb tíz közé – hangoztatta lapunk kérdésére Barry van Driel, a nemzetközi zsűri elnöke. A holland szociológus fontosnak nevezte, hogy olyan projektekre esett a választásuk, amelyek a kirekesztett társadalmi csoportok bevonására, részvételére alapulnak.
Az 50 ezer dollárral dotált első díjat a mexikói Puerta Joven (Ifjúsági Kapu) kapta. A civil szervezet a húszmillió lakosú Mexikóváros négymilliós nyomornegyedeiben élő, elsősorban őslakos indián származású bevándorló fiataloknak kínál kommunikációs-önkifejezési lehetőséget. Megtanítják őket, hogyan forgathatnak az okostelefonokkal rövid filmeket. A videoklipek egyfajta névjegyek: a modern kommunikációs eszközök lehetőséget adnak a társadalom peremén élőknek, hogy mások meghallják, meglássák őket.
Selene Biffi 2009 szeptemberében ment Kabulba, afgán gyermekeknek akart olvasókönyvet írni. Tenni azért, hogy a közép-ázsiai országban ne csak a lakosság kevesebb mint harminc százaléka tudjon írni és olvasni. Az önmagát humanitárius vállalkozónak nevező olasz nő érkezése után néhány héttel a tálibok megtámadták azt a vendégházat, ahol ENSZ-alkalmazottakkal együtt ő is lakott. Selene bevallása szerint egy hajszálon múlt, hogy túlélte a tizenkét halálos áldozatot követelő merényletet. A szörnyű élmény azonban csak megerősítette abban, hogy tennie kell valamit – ebből született 2010-ben a Plain Ink. Az a civil szervezet és a Bécsben most 15 ezer dolláros második díjjal honorált kiadványsorozat, amely a képregényt a mesekönyvvel egyesítve szól bevándorló és nem bevándorló gyerekeknek.
A legmegrázóbb – és a Budapesten is tapasztaltak alapján a leginkább elgondolkodtató – a 10 ezer dollárral járó, harmadik díjat elhozó indiai projekt. A Chintan (Más gondolkodás) a szemetet termelő jómódú rétegeket próbálja összehozni a vidéki szegénység elől Újdelhibe menekülő kukázókkal. Az utóbbiak nélkül a naponta 8 ezer tonna hulladékot produkáló metropolis megfulladna a saját szemetében.
Tarrósy is úgy látja: az ENSZ révén globális lehetőséghez jutnak az Immigropoly bemutatására, potenciális partnerek felkutatására. Ebbe a 39 éves, szenvedélyes Afrika-kutató reményei szerint beletartozik, hogy az internetes játékból egyszer táblás társasjáték lesz.
Bécs
