Ne menj a Szaharába tuareg nélkül!
Alig két hónap telt el azóta. Ma már nem csupán nyugat-afrikai, hanem francia csapatok is állomásoznak Mali földjén. Malit sokan Nyugat-Afrika egyik legstabilabb államának tekintették, ám az ország Moammer Kadhafi bukása következtében politikai válságba került. Kadhafi Líbiából elmenekülő és Maliba hazatérő zsoldosai ugyanis felforgatták az ország északi részét, fosztogattak, nőket erőszakoltak meg.
Egy ideig úgy tűnt, hogy szervezetük szövetségesre talált az al-kaidás kapcsolatokkal rendelkező iszlamista Ansar Dine mozgalomban, de aztán összekaptak. Legfőképpen azon, hogy az Ansar Dine az iszlám törvénykezés, a saria bevezetését szorgalmazta a fennhatósága alatt álló északi országrészben, de a helyi lakosság, a tuaregek ellenezték a számukra idegen szokásokat. Fel is lázadtak az iszlamisták ellen, amikor az ősi tuareg város, Timbuktu főterén száz-száz korbácsütést akartak mérni egy fiatal párra házasságon kívül született gyermekük miatt.
Az Ansar Dine ráadásul nekilátott a Timbuktuban található szúfi mauzóleumok módszeres elpusztításának: 16 sírhely közül egyet már teljesen leromboltak az UNESCO által a világörökség részévé nyilvánított emlékhelyből. A tuaregek a berber nép egy csoportját alkotják. Már a gyarmati uralom alatt is autonómiáért harcoltak, s ez a küzdelem váltakozó intenzitással száz éve folyik Észak-Maliban és Nigerben.
Az utóbbi években már úgy tűnt, hogy megnyugodtak a kedélyek. A turisták is visszatértek a Szaharába, az egykori lázadók pedig nyilvánosan elégették fegyvereiket, és inkább gitárt ragadtak. A világ egyik legkedveltebb zenei fesztiválját évről évre megrendezték Timbuktuban. De aztán beütött a líbiai polgárháború, s újra kifizetődőbbnek bizonyult fegyverbe állni: ezúttal Kadhafi oldalán.
„Még Allah sem mer bemenni a sivatagba tuareg nélkül” – tartja egy afrikai mondás. A tréfás kijelentés a tuaregek elképesztő tájékozódó képességeire utal, igaz, ezt a képességet a legutóbbi években nem a legnemesebb célra használták. A Földközi-tenger partjától a Niger folyóig terjedő sivatagon át jó két hónapig tart a karavánút, amelyen már ezer éve közlekednek a tuaregek tevéi. Mindig azzal az áruval megrakodva, ami a legbusásabb hasznot hozza nekik. Pár éve még az EU-ban leselejtezett számítógép és kiszuperált Mercedes-alkatrész himbálózott a tevék hátán, újabban a kolumbiai kokain a fő sláger. Már amikor nem fegyverekkel pakolják tele a sivatag hajóit.
Két évvel az észak-afrikai zavargások kezdete után az iszlamisták tűnnek az események nyerteseinek. Az arab tavaszra – számos elemző véleménye szerint – iszlám tél következett. A térség szinte minden országában iszlamisták nyerték a választásokat, ők alakíthattak kormányt, amelyekben még az ultrakonzervatív szalafisták is helyet kaptak. Szakállas vezetőik azt ígérik, hogy amint lehet, mindenütt felszámolják a nyugati típusú demokráciát. Készek megnyirbálni az arab nők eddig kivívott jogait, betiltani a strandokon a bikinit, átengedni az igazságszolgáltatást az iszlám hittudósoknak.
Ám az arabok lelkéért vívott harc még nem ért véget. Mindenütt, ahol erősödnek a politikai iszlám mozgalmai, erős ellenállásba ütköznek. Líbiában a Kadhafi-rezsim összeomlása után nyomban megjelentek az Egyiptomból küldött radikális hitszónokok. Bengáziban létrehozták a Muzulmán Testvériség helyi szervezetét, alaposan felkészültek az első szabad választásra – s aztán alulmaradtak a Nemzeti Erők Szövetsége nevű liberális tömörüléssel szemben. Az arab világ egyetlen országa sem volt annyira világi, mint Tunézia, ahol épp ennek az ellenkezője történt.
Sokasodnak az iszlám „kulturális forradalom” megnyilvánulásai: s az állam szótlanul tűri a vallási szélsőségesek (szalafisták) támadásait a szekuláris vívmányok ellen. Fiatal újságírónők panaszolják, hogy fényképüket és lakcímüket „áruló” felirattal és halálfejjel látták viszont szalafisták honlapján. S a szélsőségesek a maguk módján folytatják a két évvel ezelőtt indult Facebook-forradalmat – csak éppen más céllal. Az ő szándékuk a megfélemlítés.
