A svéd nőket nem kell előreengedni
A női kvótát a közgondolkodás skandináv találmányként tartja számon. Az ötlet, hogy valamilyen módon le kell dolgozni azokat a női hátrányokat, amelyek odavezetnek, hogy az egyik nem a számarányánál jelentősen kisebb súllyal vehet részt a társadalmi és az üzleti döntések meghozatalában, valóban az északi országokból származik – de egyáltalán nem valamiféle feminista, „nőpolitikai” megfontolásból született. A skandináv modellnek nevezett társadalomépítési szisztéma lényege, hogy tudatos tervezéssel és szervezéssel, jogszabályi segítséggel (előírásokkal és szankciókkal) igyekeznek kiküszöbölni a születésből – vagyis a lakóhelyből, a bőrszínből, a szociális státuszból, a nemi identitásból, az egészségi állapotból stb. – adódó hátrányokat.
A női kvóta bevezetéséhez „csupán” annyit kellett belátni, hogy nőnek lenni az európai kultúrában, legalábbis a társadalmi érvényesülés szempontjából, hátrányt jelent: innentől nem volt min vitatkozni. A hátrányok leküzdésének ugyanis a fordított megkülönböztetés (pozitív diszkrimináció) az egyik leghatékonyabb eszköze.
Az egyik, de nem az egyetlen. Hasonlóan ütőképes módszer a társadalmi tudatformálás, illetve a negatív diszkrimináció tiltása. Az északiak ebben is az élen járnak. Svédországban például nincs rá szükség, hogy a nőket előreengedjük a sorban vagy az ajtónál, lesegítsük a kabátjukat vagy segítsünk nekik leülni az étteremben – nem tartanak rá igényt (sőt, nem is fogadják el), mert már enélkül is egyenlők. A svéd terepmotorkerékpár-válogatottban együtt versenyeznek a férfiakkal, biztos helyük van a királyi palotát őrző díszszázadban ugyanúgy, mint a svédországi autógyárak mérnöki pozícióiban.
A felzárkóztatási folyamat valamikor a hetvenes években kezdődött, amikor törvényben rögzítették a családon belüli erőszak tilalmát – egyúttal otthonokat is létrehoztak az erőszak női és férfi (!) áldozatainak –, valamint döntöttek az azonos munkakörben dolgozó nők és férfiak fizetésének szintre hozásáról és a férfi-gyes bevezetéséről. Az esélyteremtéshez tartozott annak az intézményrendszernek a kialakítása is (bölcsőde- és óvodahálózat, „babakocsibarát” közlekedési infrastruktúra, pelenkázók és játszósarkok a közintézményektől a templomokig mindenütt), amely lehetővé teszi, hogy a nőknek ne kelljen választaniuk a karrier vagy a család között.
Az egyik csúcspontot Göran Persson korábbi miniszterelnök elhíresült mondata jelentette („feminista vagyok”), a másikat pedig a női részvétel erősítését szolgáló szabályok bevezetése a politikában és a nagyvállalati szférában. A női kvóta valamilyen formában Svédországban, Norvégiában és Finnországban is érvényesül vagy érvényesült. Dánia – elvben – ellenzi, de korántsem abból a megfontolásból, amelyből például Magyarország (hogy tudniillik a férfivezérelt jogalkotás és a jelentős részben férfiakból álló gazdasági elit nem kívánja feláldozni a pozícióit a női egyenjogúság oltárán), hanem azért, mert a „felhozás” enélkül is elég jól működik. A legutóbbi felmérések szerint a dánoknál is megközelíti a 20 százalékot a női vezetők aránya a tőzsdei cégeknél, ami nem sokkal marad el az EU-n belüli csúcsnak számító svédek 26 százalékától – igaz, csak a fele a női kvótát először bevezető, EU-n kívüli Norvégia 40 százalékos nőivezető-arányának.
A jogalap (svéd viszonylatban) az 1980-as, nemi diszkrimináció elleni jogszabály volt, amely kimondja, hogy hátrányos megkülönböztetésnek minősül, ha valaki a neme miatt bármilyen negatív elbánásban részesül. Az esélyegyenlőségi ombudsman jelentése néhány évvel később megállapította, hogy ha valaki a politikában vagy a big businessben kíván karriert csinálni, akkor a „nőség” szinte behozhatatlan hátrány a számára: alig néhány százaléknyi esélye van rá, hogy vállalati vezető vagy mondjuk parlamenti képviselő legyen belőle. A változást természetesen nem csak a kvóták létrehozásától várták: bevezették a „női mozgólépcsőket”, amelyek intézményes keretet biztosítanak hozzá, hogy a megfelelő képességekkel és ambíciókkal rendelkező nők a szükséges gyakorlatot és egyéb kompetenciákat is megszerezhessék (általában a már feljutott nőtársak aktív közreműködésével).
A svédek a parlamentben nem klasszikus kvótát alkalmaznak, hanem „nemsemleges” szabályozást: nem a női képviselők részarányát írják elő, hanem olyan aránypárt, amely mindkét nem esetében meghatározza a részvétel minimumát és maximumát, 40, illetve 60 százalékos mértékben. Ez a valóságban azt jelenti, hogy 60 százaléknál több férfi képviselő nem lehet, és a honanyák arányának el kell érnie legalább a 40 százalékot (és fordítva).
Mint a fenti példák jelzik, a nők tényleges egyenjogúsága sokkal összetettebb művelet a mechanikus kvóták törvénybe iktatásánál. Az eredmények ugyanakkor látványosak: a finnek 2007-ben felerészt nőkből álló parlamentet és nőtöbbségű kormányt választottak (utóbbit a világtörténelemben először). Abban pedig minden szereplő egyetért, hogy a skandináv jóléti modell fennmaradásában és meghökkentő mértékű „válságállóságában” kulcsszerepe van az empatikusabb, szociálisan érzékenyebb, az igazságosságra fogékonyabb döntéshozó nőknek. Vagyis az északi társadalmak biztosan többet nyertek a – nevezzük így – kvótákkal, mint amennyit az előjogaikról lemondani kényszerülő férfiak veszítettek.
