Bocsánatkérés Algériától ötven év után
A függetlenségének fél évszázados évfordulóját ünneplő Algéria jól fogadta a francia elnök szavait, aki azonban hazájában felemás fogadtatásban részesült. Franciaország újra és újra nekiveselkedik, hogy begyógyítsa a múlt sebeit – beleértve az 1954–1962-es algériai háború okozta feszültséget –, eddig azonban a kísérlet rendre kudarcot vallott. Még annak kimondására is 1999-ig kellett várni, hogy az említett időszakban háború dúlt a két ország között. Azt pedig évtizedekig sűrű homály fedte, hogy a francia hadsereg milyen kegyetlen eszközökkel próbálta leverni a gyarmati sorból felszabadulni vágyókat. A francia nemzetgyűlés a háború lezárása után kétszer is gondoskodott arról, hogy a katonák elkerüljék a felelősségre vonást: 1962-ben Charles de Gaulle hirdetett amnesztiát, húsz évvel később pedig Francois Mitterrand volt az, aki visszaadta a kitüntetéseiket azoknak a katonáknak, akik puccsal próbálták átvenni a hatalmat Algériában és erőszakkal megőrizni ott a francia befolyást.
Jó okkal feltételezhetjük, hogy mind De Gaulle, mind Mitterrand személyes érintettség okán próbálta megakadályozni, hogy a háborús bűnökre fény derüljön. De Gaulle volt az elnök, amikor Algériában szükségállapotot vezettek be, s a megszálló francia csapatokat különleges jogokkal ruházták fel. Mitterrand pedig, mint akkori igazságügyi miniszter, nyilván pontosan tudta, mit jelent a katonáktól a „rend helyreállítását” kérni: kínzásokat és gyilkosságokat.
A francia társadalmat valósággal sokkolta két magas rangú katonatiszt, Jacques Massu és Paul Aussaresses ezredforduló táján megjelent könyve, akik szemtanúként – a felelősséget is vállalva – számoltak be az egykori kínvallatásokról és gyilkosságokról. Mint írják, az Algírban élők 40 százaléka szembesülhetett a francia kihallgatási módszerekkel, és közülük csak kevesen kerülték el a kínzást vagy a megfélemlítést. De Franciaország akkor, tíz évvel ezelőtt még nem volt kész arra, hogy szembenézzen a tényekkel. (Talán mert akkor Jacques Chirac volt az elnök, aki hadnagyként, igaz, távol a kínzásoktól, maga is részt vett az algériai háborúban.) Tény, hogy a francia katonai bíróság perbe fogta a könyv szerzőit és pénzbüntetésre ítélte őket. Pusztán azért, mert nyilvánosságra hozták a tényeket.
Kérdés, hogy most Hollande mire megy a hangsúlyozottan nem a francia állam, hanem a maga nevében kimondott szavakkal. Nem vitás persze, hogy a két ország kapcsolatainak rendezése egyre kevésbé érzelmi és sokkal inkább gazdasági érdekeiket érintő kérdés. Franciaországban mintegy hétszázezer algériai él, s Hollande – elődjével, Nicolas Sarkozyvel szemben – a vízumszabályozás könnyítésével igyekszik elősegíteni beutazásukat. De mindennél fontosabb a már most is évi tízmilliárd eurós kereskedelmi forgalom növelése a két ország között. Ennek elősegítése érdekében karácsony előtt egy sor megállapodást írtak alá a kulturális partnerségtől kezdve egészen a védelmi együttműködésig. Mind közül a legfontosabb a Renault algériai gyárának létesítése. Ennek értelmében az algériai Orán közelében 18 hónap alatt mintegy egymilliárd eurós költséggel felépül egy olyan autógyár, amelynek induló kapacitása évi 25 ezer Renault Symbol gépkocsi, de a termelés később évi 75 ezerre fut fel. Az algériai gépkocsipiac már most is a legnagyobb Afrikában. Az idei év első kilenc hónapjában 419 ezer gépkocsit importáltak 3,68 milliárd euró értékben. A piacvezető jelenleg is a Renault évi 100 ezer gépkocsival.
Ám Algéria is legalább annyira érdekelt a kapcsolatok javításában, s főleg a kereskedelem fellendítésében. Abdelaziz Bouteflika elnök ideig-óráig be tudta ugyan fagyasztani az „arab tavaszt” az 1992 óta érvényben lévő rendkívüli állapot feloldásával, és a májusban megtartott parlamenti választásokkal is hűtötte a kedélyeket. Ám a tavalyi „cukor és olaj forradalma” még élénken él az emberek emlékezetében. Az áremelések miatti utcai tüntetések sodrása sokakat megrészegített, és azóta egyre többen követelnek átfogó reformokat. Köztük a lakosság 75 százalékát kitevő 30 év alatti fiatalok. De már az értelmiség is lázadozik: az akadémikusok Bouteflika elnökhöz írt levelükben szokatlanul éles stílusban fogalmaztak. „Hát nem fogjátok fel, ti, ott az állam élén, a peremre szorultság keserűségét, amelyet a haza fiai éreznek?”
