Mi folyik nálatok?
Nem vagyok benne biztos, hogy Orbán Viktor kormányfőn kívül bárki tudja, mi értelme volt mindennek. A dolog a médiaszabályozással kezdődött 2011-ben, fokozta az izgalmakat a hitelkérelmünk, és az, hogy rendre figyelmen kívül hagytuk Olli Rehn pénzügyi EU-biztos figyelmeztetéseit a költségvetési hiány és a gazdaságpolitikai lépések kockázatairól. De az igazi politikai fordulatot az új alkotmány elfogadása, az átmeneti rendelkezések tartalma, a jegybanktörvény hozta, illetve José Manuel Barrosónak, az Európai Bizottság elnökének tavaly decemberi levele, amelyben azt kéri a magyar miniszterelnöktől, beszéljék át a dolgot, ne siessen a jogszabályok elfogadásával.
Mivel a válasz nemleges volt, kötelezettségszegési eljárások indultak a politikai felhanggal bíró ügyekben. Rehn megelégelte, hogy javaslatait levegőnek nézik, a kohéziós támogatások kifizetésének részleges felfüggesztését ajánlotta a tanácsnak, amit az el is fogadott. Orbán szokásához híven beleállt a konfliktusba, az Európai Parlamentben felszólalva védte a kormány lépéseit, és baloldali, Magyarország-ellenes összeesküvésnek igyekezett beállítani a támadásokat.
Pontosan tudta, az EU csak addig mehet el, amíg erre jogi alapja van, az EP túl átpolitizált ahhoz, hogy érdemben lépjen, a tagállamoknak pedig – miután korábban balul sült el Ausztria karanténba zárása a szélsőséges Jörg Haider sikerei után – nem nagyon volt kedvük harcba bocsátkozni. Ráadásul Orbán Viktornak irigyelt mértékű választói felhatalmazása van. Brüsszel nem töltheti be az ellenzék szerepét: a magyar demokrácia válságára nem tudnak és nem is akarnak megoldást nyújtani.
Uniós berkekben azonban történelmi elmozdulásnak értékelik Barroso azon kijelentését a parlamenti vitában, mely szerint a bizottságnak nemcsak a szerződések betűjét, hanem szellemét is be kell tartatnia. Az is világos volt, hogy uniós szabályozás hiányában az Európai Bizottság több mindenben nem tud közvetlenül befolyást gyakorolni Magyarországra. A médiaügyek és az igazságszolgáltatás kérdése átkerült az Európa Tanácshoz, és a valódi nyomásgyakorlás terepe a túlzottdeficit-eljárás, a hiteltárgyalások lettek.
A két folyamat hasonlít abban, hogy az EB-nek semmi kedve jóváhagyni, vagy sikeresnek elkönyvelni a magyar gazdaságpolitikát, még ha az a célszámokat óriási áldozatok árán be is tartja. A jóindulatot eljátszottuk. Ráadásul sikerült személyükben is megsértenünk azokat, akiktől a mentőövet várhatjuk. Mindeközben a magyar kormány esete – súlyosbítva Victor Ponta román kormányfő hasonló akcióival – megteremtett egy igényt az unió különböző intézményeiben: legyenek mechanizmusok arra, hogy a jogállamiságot, a demokráciát meg lehessen védeni az EU-tagállamokban.
Brüsszelben ráébredtek, hogy a puha politikai nyomásgyakorláson kívül a brutális szavazatmegvonás az egyetlen hathatós eszköz a kezükben, a kettő között semmi nincs. Orbán Viktor szereti a konfliktust, ezt az EU-nak is meg kellett tanulnia. Év elején még vállalták a kormányfővel való vitát nyilvánosan is, mostanra rájöttek, ők ebben nem nyerhetnek (nincsenek választóik), a látványos konfliktus csak elidegenít néhány tagállamot.
Nem csoda, hogy Orbán mindig úgy érvelt az unió központjában, hogy ő az egyetlen, aki Magyarországon megállíthatja az EU-ellenes hangulatot, ne nehezítsék meg a helyzetét Brüsszelből. Nyár óta csökkentek is a látványos összetűzések, egyfajta „cohabitation” alakult ki. Ám, ha minden réteget lefejtünk a problémáról, egyetlen dolog marad: Brüsszel politikai garanciákat szeretne, ami leegyszerűsítve a magyar szabadságharc feladását jelentené, arra viszont Orbán Viktor nem hajlandó.
Brüsszel, 2012. december
