Noha a tavaly júliusban elfogadott új alkotmány nem említi többé a király „isteni eredetét”, azért személyének sérthetetlensége továbbra is kőbe vésett törvény Marokkóban. Ráadásul a középkor óta élő hagyományok megváltoztatása sem megy olyan könnyen – főleg ha azt nem is nagyon szorgalmazzák. A legvitatottabb hagyomány kétségkívül a kézcsók intézménye, amely ellen világi körök – és személyiségek – jó ideje berzenkednek. Előbb Abubakr Jamai, a Le Journal című hetilap főszerkesztője, majd Kadija Rijadi, az Emberi Jogok Marokkói Ligájának elnök asszonya is kikelt az emberi méltóságot megalázó középkori szokásjog ellen, de még a kormányzó párt egyik vezéralakja, Ahmed Raissoni is megkockáztatta: az iszlám tiltja, hogy bárki térdre boruljon egy ember előtt. Főleg, ha az illető gyermek.

VI. Mohamed lóháton parádézik rabati palotájánál

Ez utóbbi megjegyzés a trónörökösre, a 9 éves Mulaj Hassanra vonatkozik. A kis herceg nyáron már ott ült apja mellett a nemzeti ünnepen, s büszkén nyújtotta kézcsókra a kezét az előtte térdre boruló walisoknak (kormányzóknak). Előfordult, hogy protokolleseményeken a gyermek már egyedül jelent meg: tavasszal ő nyitotta meg az új rabati állatkertet, ő sütötte el a rajtpisztolyt a róla elnevezett kerékpárversenyen is. S a kíséret a hagyományoknak megfelelően kézcsókkal üdvözölte őt. A több demokráciát reklamáló független marokkói lapok a modernizáció egyetlen jeleként üdvözölhették, hogy Leila Szalma hercegnő, VI. Mohamed felesége – az uralkodó neje Marokkóban nem használja a királyné rangot – részt vett egy nemzetközi egészségügyi konferencián. Az öreg király, II. Hasszán felesége soha nem jelent meg a nyilvánosság előtt, ennyiben ez a hír „forradalmi” változást jelent.

Noha VI. Mohamed mindent megpróbál, hogy abszolút hatalmának legalább egy részét megőrizze, azért az észak-afrikai országokon végigsöprő forradalmak őt is engedményekre késztették. Előbb alkotmánymódosítást, majd parlamenti választást élt meg az ország, Marokkó ma nem ugyanolyan, mint két esztendővel ezelőtt. Az új alkotmány számos ponton megköti a király kezét: kénytelen a parlamenti választásokon legtöbb képviselői helyet szerzett pártból kormányfőt jelölni, immár nem a király, hanem a miniszterelnök nevezi ki a kormányzókat és a nagyköveteket, innentől kezdve a kormányfő is feloszlathatja a parlamentet, s a király mellett ezentúl ő is gyakorolhat közkegyelmet.

Sokan állítják, hogy ezekkel a reformlépésekkel VI. Mohamed kifogta a szelet az „arab tavasz” nyomán Marokkóban is vérszemet kapó ellenzék vitorlájából. De a király kétségkívül kiváló politikusi tulajdonságai mellett a marokkói sajátosságok is kellettek ahhoz, hogy ebben az észak-afrikai országban ne robbanjon ki forradalom. Az egyik ilyen sajátosság, hogy a mérsékelt iszlám Igazság és Fejlődés Pártja (PJD) – ellentétben a tunéziai Ennahdával és az egyiptomi Muzulmán Testvériséggel – itt nem nyerte túl magát, s meglehetősen sokszínű pártok társaságában, koalícióban kormányoz. De az sem mellékes, hogy a vezető kormánypárt nem illegalitásban edződött, s valójában már 1988-ban elfogadta a helyi politikai élet játékszabályait, az alavita dinasztiához való lojalitásához nem fér kétség. Ráadásul koalíciós partnerei a hagyományos marokkói politikai struktúra régi motorosai, a múltban többször is vezető kormányzati szerepet játszottak. Nem mellékesek a mostani kormánykoalíció pártjai között keresztül-kasul húzódó törésvonalak sem, amelyek jó lehetőséget adnak VI. Mohamednek a taktikázásra. Elemzők mégis úgy vélik, hogy ha a PJD nem tudja belátható időn belül megoldani a reá váró kihívásokat – megfékezni a korrupciót, csökkenteni a különösen a fiatalokat sújtó munkanélküliséget, felszámolni a még mindig 30 százalékosra taksált analfabétizmust –, kiújulhatnak az „arab tavasz” idején Marokkóban is elterjedt tömegdemonstrációk.

S akkor minden bizonnyal befellegzett a kézcsóknak is.