Elsőként Argentínában, a rádióbemondóként indult Maria Eva Duarte, ismertebb nevén Evita, Perón elnök fiatalon elhunyt felesége játszott fontos politikai szerepet. Ő volt az „ingnélküliek”, a munkások istennője, aki életre hívta a szakszervezeti mozgalmat, majd a két évtizednyi száműzetés után visszatért Perón halálakor, 1974-ben harmadik felesége, María Estela Martínez, azaz Isabelita lett az első női elnök a nyugati kontinensen.

Igaz, nem választották, hanem „megörökölte” a tisztséget. A kontinens első választott nő államfője egy a polgárháborúban meggyilkolt laptulajdonos özvegye, Violeta Chamorro volt 1990 és 1997 között Nicaraguában. Az igazi fordulatot az új évszázad hozta meg. A sor Chilével kezdődött, ahol a középbal összefogás jelöltje, a volt védelmi miniszter, Michelle Bachelet győzött az elnökválasztáson 2006-ban.

A családi szálnak az ő esetében is volt szerepe, apja, aki Salvador Allende baloldali rendszere idején a légierő dandártábornoka volt, a Pinochet-diktatúra börtönében halt meg. Ám az már kizárólag az elnök asszony érdemének tudható be, hogy mandátuma lejártakor a népszerűsége még mindig 70 százalékon állt. Kormányában a miniszteri posztok közel felét nők birtokolták, s ez az arány érvényesült az állami adminisztráció alsóbb fokain is, amire Latin-Amerikában azóta sem volt példa.

A női emancipáció, illetve az egyenjogúság elve csak az egyik magyarázat. Carol Gilligan amerikai pszichiáter óvodások körében végzett konfliktusmegoldási elemzése szerint a kislányok a mindenki számára elfogadható, sebekkel nem járó megoldásokra, a fiúk viszont elsősorban a győzelemre törekednek. – Márpedig az elnöknek az egész társadalom érdekében kell tevékenykednie – érvelt egy interjújában a tudományos eredménnyel Bachelet, aki szerint ebben segít az anyai ösztön is.

A jelenlegi brazil elnök, a pragmatistának tartott Dilma Rousseff hasonló adottságokkal rendelkezik. Elődje, a két államfői periódust kitöltő Lula da Silva azért jelölte őt utódjának, mert az elnöki titkárság kabinetfőnökeként kitűnő szervezőnek, adminisztrátornak bizonyult. A bolgár kommunista apától származó, majd baloldali gerilla Dilma Rousseff nem szeret a népszerűségben sütkérezni, elnökként kerüli a felesleges protokolleseményeket, nem mond hosszú beszédeket. Ugyanakkor felvállalja a konfliktusokat: már vagy egy tucat miniszterét lecserélte, elég volt ehhez a korrupciónak csak az első gyanúja is.

Két meghatározó bizalmi posztra, a kabinetfőnökire és a törvényhozással kapcsolatot tartó államtitkáréra is nőt tett meg. Népszerűsége töretlen, nagyrészt annak köszönhetően, hogy folytatja a növekedés gyorsításának programját (PAC), amelynek ő volt a „szülőanyja”, még Lula idején. Ennek a modellnek fontos eleme a legkedvezőtlenebb helyzetben lévő társadalmi rétegek támogatása, felzárkóztatása, egyebek között az iskoláztatás kiszélesítésével. A Bolsa Familia elnevezésű programjában a pénzátutalásokat az anyák kapják.

A szomszédos Argentína élén tavaly választották újra Cristina Fernández de Kirchnert, mégpedig elsöprő, 50 százalék feletti arányban. A chilei Bachelettől és a brazil elnöknőtől eltérően benne lényegesen több a populizmus, többet szerepel, kamatoztatja szónoki képességeit – talán amolyan evitás utóhatásként. Sokan leegyszerűsítve azt állítják róla, hogy sikerét férjének, az időközben elhunyt korábbi elnöknek, Néstor Kirchnernek köszönheti. Ezzel szemben tény, hogy a politikusi karrierjét saját maga alapozta meg, először képviselőnek, majd két ízben a szenátus tagjának is megválasztották.

Talán egymás sikerének is örülnek – a brazil és azargentin államfő